Nagy Márta Júlia “cinikus feljegyzései” a Kulteren

Nagy Márta Júlia műhelyesszéje a Kulteren jelent meg:

Elindulni a pályán? Nem kell elindulni, jó esetben elindul az magától, legyintettem volna 10-12 éve ugyanerre a kérdésre, mert akkoriban még felületesebben − és naivabban − gondolkodtam róla. Ma már árnyaltabban, mellesleg cinikusabban állok hozzá, de ez sem igaz teljesen − csak kényelmes a megfáradt szerző sztereotip karakterében szerepeltetni magam, úgyhogy a továbbiakban a tapasztalataimat és meglátásaimat nem kevés cinizmussal fűszerezve fogom ismertetni.

Nekem ugyanis tényleg szerencsém volt a pályakezdéssel. Nem kellett küldözgetnem a szövegeimet, éveket várnom, míg végre-valahára, nagy nehezen közlésre érdemesnek találtattam, nem kellett kiismernem magam a folyóiratok és kiadók útvesztőjében, nem volt „mesterem”, vagyis ma már úgy mondjuk: „mentorom”. Nem csatlakoztam magánszervezésű csoportosulásokhoz, nem voltam sem előszezonos, sem telepes, bár a közegemben lévőktől időről időre elhangzik, hogy milyen furcsa, a korom és a lokalizációm alapján lehettem volna az. Ami még furcsább, hogy a fenti csoportok tagjai többnyire a barátaim voltak és azok a mai napig, csak az én történetem egy kicsit kacifántosabb.

Akkoriban ugyanis eszem ágában sem volt verseket publikálni.

A nem szakmabeli barátaimnak bezzeg megmutattam, miket irkálok a szabadidőmben, és ez így ment addig, amíg oda nem keveredtek a szövegek egy szakmabeli, kompetens kollégához, aki gyakorlatilag rábeszélt arra, hogy publikáljak. Még a folyóiratokkal sem nekem kellett leveleznem, hogy tisztelt szerkesztő, ismeretlen senki vagyok, de hátha nem rossz, amit írok, kérem, olvassa el. (Valószínűleg tényleg ezt írtam volna. Az irodalmi levelezés stílusával, hangnemével a mai napig gondjaim vannak, bár volt, aki megnyugtatott, hogy lehetek kicsit közvetlenebb, attól még egy illemtankönyv szerzője sem fakad sírva.)

Képzelem, milyen benyomást kelthetek… Gyáva, konfliktuskerülő, és még dicsekszik is a jó szerencséjével, míg mások küzdenek és várnak. Ez sem ilyen egyszerű azonban.

Nagy Márta Júlia (fotó: a szerző archívuma)

Nem, nem ez volt az igazi indulásom a pályán. Ez csak az első folyóirat-publikációm története, ami természetesen fontos mérföldkő nekem, és elég is volt ahhoz, hogy a továbbiakban a kezembe vegyem az úgynevezett pályám alakítását. Volt mindennek előzménye, a sárvári diákírótábor, amelyet addigra félig-meddig eltemettem magamban, de később hasznosnak bizonyult. Főleg az, hogy mire publikálni kezdtem, már voltak ismerőseim, barátaim, akik jobban kiismerték magukat a terepen, és készséggel segítettek, ha kértem. (Akkor már mertem szólni.)

A tehetséggondozásról és az irodalmi szocializációról fogok most ejteni pár szót, mert úgy látom, a sikeres pályakezdésnek ezek feltételei. Persze, fel lehet bukkanni a semmiből, de erre ritkán látok példát. Léteztek, ma már nagyobb számban léteznek tehetséggondozó műhelyek (ezek többnyire ingyenesek, szerintem ez fontos), írótáborok, kreatívírás-kurzusok.

Lehet rájuk jelentkezni, be lehet iratkozni, tanulni, fejlődni, visszacsatolást kapni, kapcsolati hálót építeni,

és így becsatlakozni a Nagy Irodalmi Véráramba − onnantól már minden csak azon múlik, mennyit dolgozol.

Azt írtam az előbb: dolgozol. Mert hogy ez is munka. Időt kell rá szánni, le kell ülni a gép elé, ott ülni jó pár órát, átnézni és javítani a szövegeket. Kutatómunkát végezni még egy pár soros vers esetében is, ha bármilyen intertextust tartalmaz. (Igen, általában tartalmaz! Bár megvan a veszélye, hogy pár hét kutatás után az ötsorosnak tervezett vers ötoldalas lesz, de ez legyen a legnagyobb baj.) Olvasni klasszikusokat és kortársakat, tanulmányozni a társművészeteket, megvitatni a kérdéseket a pályatársakkal, meg mellesleg élni, mert nem árt, ha legalább valami halvány képed van arról, mi folyik körülötted.

Profán példa: nekem ugyanúgy segít az, amit egy konferencián hallok, mint az, amit a piacon.

Minél többféle szituáció, minél többféle diskurzus, annál jobb. Legyél álruhás, legyél kaméleon, legyél botcsinálta pszichológus, próbálj mindent és mindenkit megérteni (főleg magadat), ami előre szólok, nem fog sikerülni, de jó esetben lesz belőle egy intellektuális kaland vagy egy szenzuális látomás, ami egy lírikusnak kapóra jön, ha szeret szóképekkel dolgozni.”

Nagy Márta Júlia esszéje teljes terjedelemben a Kulter oldalán olvasható.