Kukorelly Endre 70

Kukorelly Endre 70 éves. A költőt és prózaírót Németh Zoltán 2006-os írásával köszöntjük, amely az AB-ART Kiadónál napvilágot látott Kukorelly Endre legszebb versei című válogatás utószavaként jelent meg:

Németh Zoltán: Kukorelly Endre, a szépméker

(utószó)

Abszurd műveletsornak tűnik „legszebb versei”-t válogatni egy olyan költőtől, aki joggal pályázhatna dobogós helyezésre a „legszebb versek” kiirtásának versenyén. Már Kukorelly monográfusa, Farkas Zsolt is a „hagyományos esztétikák” kategóriáinak alkalmazhatatlanságáról értekezett a költő versei kapcsán: „Ezért is van valami megszüntethetetlenül komikus jellege annak, hogy Kukorelly bizonyos versei a Szép versek elnevezésű antológiában szerepelnek. Mert noha kétségkívül helyük van egy reprezentatív jelenkori költészeti antológiában – nem igazán ilyesféle cím alatt (és ez sok más szerzőre is érvényes).” Joggal állítható tehát, hogy a „szép vers” fogalma egyrészt használhatatlan, kiüresedett terminus technicus a kortárs magyar költészet nagy részére, másrészt éppen ezért provokációként vetődik fel annak témájára, hogy egy konzerválódott, elöregedett, megmerevedett kifejezés hirtelen feltűnik az irodalom piacán. Ennek a provokációnak a fényében újraolvasni Kukorelly Endre szövegeit akár izgalmas vállalkozás is lehet, amely új utakat nyithat az értelmezés felé, és rámutathat ennek a költészetnek az eddig homályban maradt aspektusaira. Nem arra kellene persze rájátszania egy ilyen olvasásnak, mint amire Bónus Tibor utalt, hogy „egy tragizáló értésforma számára is képes, hacsak korlátozottan is, megszólalni” a Kukorelly-vers, hanem inkább abból az irányból érdemes közelíteni a Kukorelly-féle esztétikához, hogy az hogyan provokálja a kiüresedett szépségeszményt, illetve milyen eszközökkel ér el a hagyományos szépség lerombolásának folyamatai során egy másfajta szépségfelfogáshoz. 

Kukorelly Endre, az életrajzi szerző nagyon markáns véleményt képvisel a költészet és a költő szerepét illetően. Teljes mértékben elutasítja a (talán a) romantika korában kialakuló és a huszadik századi magyar irodalomra áthagyományozott költészetfelfogást, amely szerint a költő egy nagyobb közösség, például a nemzet létproblémáit viseli vállain, és nemcsak joga van beleszólni a nemzeti létkérdésekbe, de ez egyenesen kötelessége. Ez a képviseleti lírafelfogás olyan költőtípust alakít ki a maga céljaira – nevezhetjük ezt prófétikus vagy váteszköltőnek –, amely önmaga fontosságát megkérdőjelezhetetlennek tartja, és ennek tudatában alakítja ki szerepeit. A váteszköltő önmaga zsenialitásának tudatában teszi közzé nemzetmegváltó gondolatait, hazaféltő eszmefuttatásait, valamint a meg nem értett géniusz elégikus sirámait. Kukorelly számára ezek a tartományok nemcsak kiüresedtek és hiteltelenné váltak, hanem egyenesen komikusak, nevetségesek: ő a szétdurranásig felpumpált magyar lírai én luftballonját leereszti. A részlegesség tapasztalata válik nyilvánvalóvá ezáltal: Kukorelly számára a költő éppolyan ember, mint bármely más, a költészet éppúgy szakma, foglalkozás, mint bármely másik; míg némelyek autókat vagy fagylatot gyártanak, addig a költő szövegeket. A költészet célját is egészen leszállítja, és ezáltal emberivé, mélységesen emberivé teszi: megfosztja hiteltelen, bornírt és nevetséges pátoszától. A vers nem attól jó és szép, hogy minél nagyobbat állít, hanem talán attól, hogy ügyesen és okosan van megcsinálva, hogy nem hibátlan, hanem játékos és tökéletlen.

Kukorelly líra- és versfelfogásának ez a mélyen plebejus vonása nyelvkezelésében is tetten érhető. Az „és látá Isten” típusú archaikus szerkezetek váltakoznak a „tíz deka szalámi”-val, a „kóvályog, mert a Váci út”-féle szöveg a „koovaajog mert a vaaci uut” típusúval. Vagyis az irodalomtörténeti múlt éppúgy jelen van verseiben, mint a jelen beszélt nyelvének tere vagy az sms-nyelv. A metafizikai létezők, például Isten éppúgy szóként jelenik meg ebben a versfelfogásban, mint bármely hétköznapi ember, az apa vagy egy idősebb nő, egy bolgár költő vagy éppen maga Kukorelly Endre alteregója. Kukorelly számára nem létezik a nyelvben hierarchia, a kommunikáció szempontjából minden nyelvi megoldás fontos lehet az adott helyen. Az esztétikai tárgy éppen attól lesz esztétikai az ő költészetében, hogy a hierarchia és a linearitás helyébe a sokszínűség és a polivalencia lép, hogy a nyelvi kombinációk változatossága vagy éppen monotonitása a nyelv hierarchikus viszonyainak eltörlésére irányuló szándékban, illetve a nyelvjáték kiterjesztésében érhető tetten.

Kukorelly költészete kapcsán a recepció többek között a rontott, roncsolt nyelv felhasználását, a populáris és a banális felé való nyitást, a különféle nyelvjátékok keverését, a hagyományos irodalmi megszólalásmódokat provokáló beszédet, az irodalmon inneni, illetve dilettáns szövegekre való rájátszást, lestilizáltságot, a korlátozott kóddal rendelkező, korlátolt alakok megjelenését, különféle vendégszövegek, az esetleges, pongyola, hibás, zavaros, profán, henye, hányaveti kifejezések és a szleng felhasználását, antiretorikus attitűdöt, artikulációs problémák versszövegbe építését, az agrammatikát emlegeti, miközben „nyelvhasználatának mindennapos fordulatai mögül (alól?) rendre kibukkannak a nagy témák, a megkerülhetetlen alapmeghatározások: a szív, az isten, a halál, az idő, az angyal, a lélek.” (Margócsy István) Vagyis a nyelv roncsolása olyan „barbár” versépítési szándékról tanúskodik, amelynek céljai között egy egész lírai hagyomány átírása szerepel: „Hogy a vállalkozás vakmerő és istenkísértő, az biztos; hogy lehetséges és értelmes – azt a Kukorelly-versek kétségbevonhatatlan szépsége kellőképpen bizonyítja.” (Margócsy István)

Amikor felvetődött az ötlet, hogy létrejön a Kukorelly Endre legszebb versei című kötet, bizonyos mértékig maga a szerző szabta meg e létrejövés feltételeit azzal, hogy egy készen álló nagyobb, 284 opuszból álló válogatást bocsátott a rendelkezésemre azzal az instrukcióval, miszerint nincs értelme egy meghaladottnak érzett és már átírt korpusz újrapublikálásának. Vagyis egy már újraírt versekből álló, Kukorelly Endre által válogatott virtuális kötetből volt lehetőségem válogatni. És miközben egy alakulófélben lévő válogatott kötet instrukcióit követtem, az is lehetséges – ismerve a szerző folytonos, megszakíthatatlan szöveggondozó, -átíró tevékenységének mértékét –, hogy olyan „kötet”-ből készült ez a válogatás, amely sohasem fog megjelenni, legalábbis olyan formában nem, amilyenben azt nekem alkalmam volt látni, az újraírások egy lehetséges pillanatában. Ez megkönnyítette és egyúttal megnehezítette vállalkozásomat: megnehezítette, hiszen nem válogathattam az egész, már megjelent Kukorelly-korpusz egészéből, másrészt megkönnyítette, mert így – a szerzői instrukciókat követve – tulajdonképpen el is háríthatom a felelősségemet a kötetbe rendezett szövegek kanonikus helyét illetően: hiszen azok már eleve egy szerzői értékrend közepében, kiemelt helyein foglalnak helyet, olyan nagy tévedésnek ezek szerint nem eshet áldozatául a válogató. 

Semmi okom nem volt tehát arra, hogy az Előcsarnok című verset, hasonlóan Kukorelly Endre virtuális kötetéhez, ne válogatásom első helyén szerepeltessem, hiszen nemcsak hogy nagyszerűen megfelel ennek funkciónak, hanem úgy tűnik, egyenesen ezért készült. A Két dal intonációja, primitív páros rímei, ragrímei, didaktikus szólama már a kötet elején gyanúba keveri a szerzőt és az olvasót: vajon az olvasó elhiszi-e a szövegnek, hogy a versszerűség hagyományos kritériumait problémátlanul teljesítő sorok nem önironikusak, parodisztikusak, hogy nem tudatosan játszanak rá egy meghaladni vélt hagyományra? A Nem egészen úgy van, mint a falvédőn már címében is egy folytathatatlan, irodalom alatti, „alacsony” irodalmi hagyományra, műfajra utal, a falvédő-szövegek, rigmusok hagyományára. Ehhez társul a szövegben a szerelmes versek műfajának teljes leépítése, s ezzel együtt a szerelmes versek idealizált nőtípusának destruálása. A női lélek elhasznált, elhasználódott toposza helyébe a női test lép Kukorellynél, pontosabban a női tárgy, hiszen ez versbéli nőtárgy „a varrásnál, hukk, elreped egészen.” A szöveg provokatív hangvétele az utolsó versszakban tetőzik, amikor a női test a rajta viselt árucikkek arányában lesz értékessé, a női lélek pedig a falvédő rigmusainak horizontjába helyeződik, ráadásul „ezer forintos”-ként jelenik meg. A széttrancsírozott női test – „a combjait előveszi” – mellett, felett a férfi jelenik meg termékenyként – „kihordom” –, évezredes közhelyt és toposzt fordítva így önmaga ellentettjére. A vers játékos, többértelmű, többrétegű hagyományt megidéző erejét az utolsó versszak „szív” szava is megjeleníti. Ennek az ősi toposznak – női szív, érzelmes szív, a szívem érted dobog stb. – a megjelenítése nemcsak mélyen ironikus és parodisztikus ebben a kontextusban, hanem játékosan, provokatívan, durván kétértelmű is: a „szív” ugyanis nem kizárólag női lélekként értelmezhető, hanem a női nemiszerv egy funkciójára vagy az orális szexre is utalhat, és ezáltal kegyetlen, parodisztikus leszámolástörténetként is olvastatja a verset:

„Teste legyen behintve árucikkel,

lelke a falvédőn legyen neki,

legyen ezer forintos, mint egy szekrény.

    Ahogy a combjait előveszi,

    szív, szív és semmi több. Kihordom és puszi.”

Az Elrendezés a bibliai termetéstörténetet demisztifikálja, hasonlóképpen az Egy-Ügy című vershez. Ezekben az opuszokban az ún. istenes versek műfajának destruálása zajlik, hiszen a túlvilági, metafizikai létezőt Kukorelly szövege lehúzza a földi lét körébe, eltünteti a dogma hierarchiáját, és Isten valóságos, hétköznapi átlagpolgáréként ébred önmagára egy új, számára szokatlan kontextusban. Nem blaszfémiáról van szó ebben az esetben, hanem egy túl érzéki, túlságosan is azonosítható, túlzottan konkrét istenképről, -felfogásról: istennek lenni éppolyan foglalkozás, szakma, mint az elektroműszerészé, a vasúti kalauzé, a pincéré vagy éppen a már említett lírai költőé. Isten személye is részévé válik tehát ennek a plebejus, hierarchiátlanított, demokratikus világnak, elfogadott, közmegbecsülésnek örvendő polgárként jár-kel a Kukorelly-lírában:

„De az Úr Isten nem felel.

De nem mivel nem létezik,

hanem azért, mert nem fülel.

Alszik. Baszik. Isz-. Étkezik.”

Kukorelly Endre lírájában az ismétléseknek, visszatérő kifejezéseknek egészen fontos, világértelmező szerepük van. Az önmagukba folyton visszatérő szerkezetek, a mikrotörténeteket minduntalan lezáró és újrakezdő szavak a pontosság – meghatározhatatlanság koordinátarendszerébe helyezik a nyelvet és a felidézett világot. A 666 állandóan visszatérő mondatai olyan világról tudósítanak, amely megoldhatatlan a versben megszólaló számára, a Járás. Thomas Bernhardnak pedig azon versek közé sorolható, amelyek narratív szituációkat idéznek fel: a versek történetszerűségének tapasztalata a kortárs világirodalomban is tetten érhető. Többek között a Minden nélkül, a Kicsit majd kevesebbet járkálok, az Élet és nem ezeket ismételgetik, a Köszönöm szépen, hogy kicsit lebiggyesztette az ajkátis ide tartoznak. Ezek a versek a depoetizálás műveleteire, a szubstandard nyelvi elemekből dolgozó szöveg leállíthatatlan mikrotörténeteire irányítják a figyelmet. Közülük a Köszönöm szépen, hogy kicsit lebiggyesztette az ajkát és a Kicsit majd kevesebbet járkálok Kukorelly kedvelt témáját, a futballt állítja középpontba. A futball az irodalom szinonimájaként is értelmezhető nála: olyan játék, amely vérre megy, ahol a mesteri tudás és a lazaság egymás nélkül értelmetlen fogalmak, olyan fenomén, amely végtelenül igazságtalan is tud lenni:

„Ma este egy

            síró, velem

körülbelül egykorú férfit közvetített

a televízió, két háború-részlet

között. Mivel a csapata

90 percnyi vezetés után

egy perc alatt két gólt kapott.”

(…)

Egy játékos azt mondta, hogy ez

            szörnyüség.

A futball szörnyű. Ezt a szót

használta fel.

Aztán elfordult. Félrefordult,

sírt ő is.”

Az irodalmi kanonizációt úgy értelmezni, mint a Bajnokok Ligája döntőjét, nem áll messze ettől az irodalomfelfogástól: hiszen a szerzők és a szövegek sem úgy kerülnek be a köztudatba, a kánonba és az irodalomtörténetekbe, hogy mennyire becsületesek, mennyire becsületesen készültek, hajtottak pályájuk során; a kánon és egy BL-döntő esetlegességek sorozataként áll elénk, a játék kiszámíthatatlan, igazságtalan szépségeként.

Az apaversek és a gyermekkor versei – mint például a Kicsit majd kevesebbet járkálok, az Egy t, a Tizenöt sor apám emlékének és az Átsétálunk nagymamámmal a Ferdinánd hídon a Lehel piacra – a nosztalgikus múlt és a felidézett nosztalgikus múlt uralhatatlan nyelve közötti feszültségeket mesélik el. A tragikum tehát nem az elveszített, hanem az elmondhatatatlan múltnak szól: annak, hogy nincs többé olyan nyelv, amelyben halottaink megjelenhetnek. Bár a nyelv örökségét halottainktól kaptuk, ők tanítottak meg beszélni, a szavak mindig is önálló életet éltek: minden nyelvlecke korlátolt beszélők véleménycseréjének minősül csupán, és a mester szerepébe nem állíthatjuk őseinket, szüleinket. Mesterként mégcsak nem is a nyelv, hanem a kommunikáció csődje jelenik meg; a megértés csődje nevel bennünket emberré, ő a mesterünk, állíthatjuk Kukorelly verseit olvasva.

Ez a világkép lehetne végtelenül pesszimista is, ha nem arról lenne szó, arról a felhívásról, hogy játsszuk ki, élvezzük a kommunikáció esetlegességeiből fakadó csődhelyzeteket, csináljunk irodalmat a nyelv esetlegességeiből, játsszunk rá a kommunikációképtelenségre, élvezzük saját és nyelvünk korlátolt, törvényadta játékterét. A kilátástalanság játékos nyelve adja tehát a Kukorelly-versek szépségét, az a mód, ahogyan folyton mozgásba, működésbe hozza, akár akarata ellenére is a nyelv oktalan masszáját:

„Gyártanánk gyerekeket,

csókolgatnám a feneked,

jókat csinálnék teveled,

elöntene a szörötöt. Vagy sziritit.V. pedig álöntáná a szárátát.”

Kukorelly Endre, a szépméker.