Juhász Katalin – Min dolgozol a héten?

Egy napilap kétszemélyes kulturális rovatának vezetőjeként egyszerre vagyok kiváltságos helyzetben és folyamatos szaharban, ugyanis általában sokkal több készülődő eseményről, megjelenésről, fennforgásról tudok, mint amennyi elfér egy újságoldalon. És ehhez jönnek még a váratlan események, egy-egy gyorsan megírandó nekrológ, utolsó pillanatban befutott „szenzáció”. Ezért a legritkább esetben tudom előre, min dolgozom a héten, és folyamatosan szelektálnom kell.

Vannak persze stabil támpontok, évente ismétlődő, várva várt rendezvények, mint amilyen például a Pozsonyi Jazznapok lesz a jövő hét végén. Ilyenkor igazi álommelónak érzem, amit csinálok, hiszen amúgy is ott ülnék az első sorban.

Tegnap szintén kivételezett helyzetben éreztem magam, hiszen az országban az elsők között láthattam azt a filmet, amelyről rengeteget fognak beszélni a szakmában és azon kívül is. És amelyet régi haverom, a kassai Kerekes Péter rendezett. aki egyébként a Bázis tagja. Péter dokumentumfilmesként kezdte, illetve rosszul mondom, hiszen már az első dokujába, a kassai strandfürdő történetét feldolgozó 66 szezonba is becsmpészett játékfilmes elemeket, színészekkel felvett jeleneteket. Az új filmet Cenzorka címen kezdik vetíteni csütörtökön a hazai mozik, a nemzetközi cím 107 anya (107 mothers). Velencében egy hónappal ezelőtt díjat is nyert vele. A történet az odesszai női börtönben játszódik, ahol kisgyerekes anyákat tartanak fogva – legtöbben párjukat ölték meg dulakodás közben véletlenül, vagy készakarva, féltékenységből, rettegéstől vezérelve, ki így, ki úgy – lényeg, hogy egy nagy közös hálószobába kerültek, gyerekeiket pedig egy másik nagy közös hálószobában tartják fogva, pedig hát ők aztán tényleg nem csináltak semmit. Megdöbbentő, felkavaró, rendkívül erős képekkel operáló film, dokumentarista elemekkel, amelyeknek köszönhetően azonnal beszippant és nem enged el még másnap sem – én legalábbis keveset aludtam az éjjel. Szóval erről fogok írni napilapunk olvasóinak, hogy ők is nézzék meg, és ők se aludjanak. 

Az álmatlanság hosszú óráiban Mészáros András új kötetét olvasgatom, melynek címe stílusosan Nem alszom. Hetek óta tart már az ismerkedés, pedig jó lenne erről is mihamarabb írni. Érdekes önéletrajz, ábécésorrendben vannak benne a legkülönbözőbb tartalmat sugalló címszavak, mint egy enciklopédiában, mégis egy konkrét ember életébe nyerünk bepillantást. Szeretnék a könyvhöz méltó dolgozatot kiengedni a kezemből, és ez bizony eltart még egy ideig. Nemrég ugyanis elhatároztam, hogy nem rohanok a forradalomba, mindennek adok a lelkemben annyi időt, amennyit megérdemel. Hiszen itt művészetről van szó, ez nem egy gyár…  Amúgy meg de.

Szépirodalmi munkásságom jelenleg szünetel. Illetve nincs rá időm, energiám. Olyan ez, mint amikor a séf odahaza nem igazán főzőcskézik.  De ha vendégeket vár, akkor azért összeszedi magát…  Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a felkérés komoly inspirációs forrás. Nem a levegőbe beszélek: az elmúlt hétvégén lezajlott Bázis-fesztiválra első közlést vártak minden felolvasótól – amit én az utolsó pillanatban tudtam meg. Szóval a szöveg, amelyet akkor és ott felolvastam, fél órával korábban is alakulgatott még a gépemben, bár a váz már egy egész napja megvolt. Abban bíztam, amit Körmendi János mondott színésztársainak a legendás Három nővér-paródia születésének estéjén, egy nappal a bemutató előtt: „Nyugi, a rémület majd összerántja!”