Hizsnyai Tóth Ildikóval, az 54. párkányi Hídőrrel Németh Zoltán beszélget

Hizsnyai Tóth Ildikó lett a 2021. december 1. – 2022. február 28. közötti időszakban a párkányi Mária Valéria híd Hídőre, amihez gratulálok!

Hogyan foglalnád össze, miről szól ez a projekt?

A Hídőrség egy művészeti és tudományos rezidenciaprogram, amely egyrészt többletjelentést szeretne adni a hídnak (mint tárgynak), másrészt pedig konkrétan a Mária Valéria hídnak egyfajta szellemi védnökséget biztosít. Az ötletgazda és egyben a program szponzora is a párkányi születésű svájci üzletember, Frühauf Károly, a párkányi „hídfője” a Himmler György vezette polgári társulás, a lakhatást pedig a város biztosítja az egykori Hídőr-házban. De a programot igazán az teszi különlegessé, hogy az itt élők számára is fontos missziót teljesít.

Mint ismeretes, ez a 126 éves híd mindössze 63 évig funkcionált hídként, a fennmaradó időben egyfajta történelmi mementóként volt jelen a helyiek életében – az impériumváltás után évekre lezárták a forgalom elől, majd a második világháború után, több mint fél évszázadig csonkán éktelenkedett Párkány és Esztergom között. Tehát azon túl, hogy generációk napi kapcsolattartását nehezítette meg a nemlétezése, a háborús romok egészen 2001-ig, a híd újjáépítéséig úgy mutogatták magukat, mint valamiféle történelmi fityiszt: nesze nektek!

A közép-európai nyelvekben a híd egy kiüresedett toposz, ez alól a Mária Valéria híd abszolút kivétel, hiszen a sorsa emberi sorsokkal fonódott össze. Szóval, jól megszenvedték, hogy végre tárgyként funkcionálhasson. Úgy érzékelem, hogy a helyiek még húsz év elteltével sem tudtak betelni a létezésével, néha „csak úgy” átsétálnak rajta, kiélvezni, hogy lehet. A hídséta itt szabadidős program.

A Hídőr-programot eddig is nagy szimpátiával követtem, mivel belevág az én posztmodern világszemléletembe: a helyi érdekű, lokális értékek közvetítéséhez meg kell találni egy olyan érvényes kifejezési módot, amellyel azt be lehet csatlakoztatni egy nemzetközi kontextusba, sőt, új elemeket vinni bele, sőt, felfrissíteni a vérkeringését. Nem pedig fordítva, illetve nem mindig csak fordítva.

Most, hogy a kovid tövig letarolta az emberi konstruktumokat, globális méretekben is látszik a sérülékenységünk. A Mária Valéria híd is áll, hozza a megszokott formáját, fizikailag összeköti a két partot, mégis alig van rajta áthaladó forgalom, ami egyrészt szomorú látványt nyújt, másrészt pedig kihívást jelent a hídőrnek, akinek – az én értelmezésemben – ilyenkor nem a híd apológiája a feladata, hanem egyfajta helyettesítő funkciót kell ellátnia.

Hogyan lettél Hídőr, mi a feladata egy Hídőrnek?

A Hídőrség hivatalos honlapján folyamatosan lehet pályázni (https://www.bridgeguard.org/), hiszen a szolgálat is folyamatos, a hídőrök 3 havonta (esetleg 6) egymásnak adják át a stafétát. Jellemzően külföldről jönnek, szinte a világ minden tájáról – ez nem feltétel, inkább a hídőri feladatokból adódik. A projekt elbírálása során fontos szempont, hogy a hídőrnek legyen nemzetközi háttere, további elvárás még a kommunikációs rugalmasság és az integratív (határtalanító) hozzáállás. A benyújtott projekt megvalósításán kívül napi feladatai közé tartozik, hogy a tevékenységéről naplót vezessen, hogy alkalmanként találkozzon a helyi közösségekkel, főleg fiatalokkal, mind Párkányban, mind pedig Esztergomban. Szóval, mutatkoznia kell, nyomot hagyni maga után, idegen szempontokkal inspirálni a helyieket, illetve fordítva, inspirációt meríteni az itt szerzett tapasztalataiból, és ezzel a tevékenységével összekötni a két hídfőt. Rezidensi működését nyilvános rendezvénnyel fejezi be, ami lehet kiállítás vagy felolvasás, projekttől függően.

Persze a pandémia is alakítja a programot, az elmúlt időszakban több hídőr sem tudott beutazni Szlovákiába, ilyenkor a rezidensek halasztanak, a helyükre pedig új pályázatot írnak ki. Így történt az én esetemben is, egy dél-afrikai író helyét pályáztam meg a Lockdown Networking című projektemmel.

Mi a Te konkrét Hídőr-projekted?

Onnan érkeztem, ahonnan a koronavírus.

Amikor Kínában kitört a járvány, azt hittem, hogy ez az én magánügyem marad, rosszkor voltam rossz helyen. Ezt a bélyeget majd mindenhova magammal fogom vinni, minden reptéren félreállítanak, hogy megvizsgáljanak, az ismerőseim pedig kerülni fognak.

Ehelyett pandémia lett belőle, s hazatérve azt látom, hogy amíg a kínaiak megtanultak úgy-ahogy együtt élni vele, és kialakítottak maguknak egy új, posztkovid életformát, idehaza még az elfogadás fázisáig se jutottak el, pedig már a második karácsonyt ünneplik hadiállapotok közt. Lám, a Mária Valéria híd is hiába köti össze a két partot: ki jár rajta, hogyan és milyen céllal?

Ez eleve erős alaphelyzet, hát még egy fordítónak, aki hajlamos kulturális kontextusokat konfrontálva, aspektusváltásokkal nézni a világot. Évekkel ezelőtt eszembe se jutott volna hídőrnek jelentkezni. Ismertem és kedveltem ezt a régiót, figyelemmel követtem a két hídfőhöz tartozó város „ikresedését”, rajongtam az AquaPhone-performance-ért, sokat hallgatóztam, érdekelt, hogyan vegyülnek a helyi magyar nyelvi változatok. Tetszett. Nem volt mit hozzátennem, csak szemlélődtem.

Valójában most se akarok hozzátenni semmit. A pozíciómat szeretném hasznosítani: létrehozni egy olyan platformot, ahonnan más szemszögből láthatják önmagukat a helyiek – nem az én szememmel, hanem az én helyemen állva. Egy műfordítónak ismerős lehet ez a helyzet, amit én most nem fordításra használok, és nem is egyedül csinálom, hanem másokat is bevonva adok ösztönzést: nézd meg a sajátodat, idegen szemmel!

A projektem – Lockdown Networking – elsődleges célja az, hogy a lockdown különböző változataiban élők között kommunikációs csatornát hozzak létre, miközben arra vagyok kíváncsi, hogy ez kit és miért érdekel? Mit kezdenek vele a két hídfőnél élők, akiknek más-más rendeletek szabályozzák a hétköznapjaikat? Illetve, hogy ezek a rendeletek befolyásolják-e a járványról kialakult képüket? Másrészt szeretném bevonni a kínai ismerőseimet is, ami technikailag nem egyszerű, ugyanakkor az esetemben ezt vétek lenni kihagyni.

Első lépésként csináltam a Hídőr-házban egy „chat room”-nak nevezett installációt, aminek a fotódokumentációjából létrehoztam a Facebookon egy tényleges chat roomot. A nyelvi ötlet vizuális kivitelezése nagy kihívás volt számomra, mert hát hogy is néz ki a fizikai térben egy virtuális helyszín? A szoba szót felvittük a digitális térbe, és egy nem szobaszerű felületet nevezünk annak, csak a beszélgetésre szánt funkciójukban van egyezés. Végül úgy oldottam meg, hogy szektorokra osztottam a termet, a vendéglátó és a vendég térfele között nincs átjárás, sőt ez utóbbi csak lépésről lépésre, az egyes checkpointokon megadott feladatok elvégzése után (testhőellenőrzés, adatfelvétel, kézmosás) ülhet le a vendégszékre – amivel egy kis kínai járványvédelmi fílinget is belecsempésztem a projektbe. Mindehhez jó lett volna egy képzőművész segítsége is, de pont ez a lockdown varázsa: a kijárási tilalom és a boltzár miatt egyedül, és a Hídőr-házban talált tárgyak, valamint a korábbi rezidensek munkáinak felhasználásával rendeztem be egy szobát, amit magamban csak insitus ready-made roomlinak nevezek (és akkor még szépen fogalmaztam).

A célnak viszont megfelel: adott egy fórum, aminek két, párhuzamosan nyomon követhető platformja van: az egyik a párkányi Hídőr-házban, a másik pedig az interneten. Látszólag a környékbeliek helyzeti előnyben vannak, hiszen ők mindkét csetszobát megtekinthetik. Csakhogy decemberben Szlovákiában kijárási tilalom volt érvényben, amin a karácsony előtti héten valamelyest enyhítettek, hogy az emberek felkészülhessenek az ünnepekre. Nálam viszont sem karácsonyfát, sem pedig élőhalat nem lehet venni. Mindenesetre érdekes volt megtapasztalni, ahogy a hatósági rendeletek átírják a földrajzi közelség fogalmát, és hogy ez a lokális jelenlétet is virtuálissá alakítja át.

A pandémia elvette tőlünk a természetes élőhelyünket (a társadalmi színtereket), és ugyanazzal a mozdulattal „feltolt” minket világhálóra. Az az izgalmas kérdés áll most fenn, hogy hogyan alakítjuk ki az új, digitális élőhelyünket? Mit viszünk „fel” magunkkal a korábbi életünkből? Milyen nyelvet használunk a digitális honfoglaláshoz? Messzire vezető kérdések ezek.  

Ebben a projektben önmagamnak egyfajta „hiperhivatkozási funkciót” szántam: olyan kapocs szeretnék lenni a résztvevők között, amely szöveges és mediális tartalmakat közvetít, illetve egyfajta ugrópontként szolgál a nagy tűzfal által elválasztott két világháló között. A hídőrös Facebook-oldalamon többek közt a kínai hétköznapokról készített fotóimat is megosztom, csip-csup apróságokat, amiket társalgási apropóknak szánok, én magam nem is szeretném kommentelni a hozzászólásokat. Mellette a kínai ismerőseim üzeneteit is továbbítom majd, amiket az én felkérésemre írtak, de az itt élő embereknek címezve. Mivel ez egy kényes terület, anonim módon nem lehet csatlakozni a Facebook-oldalhoz. Csak húsvér emberek között közvetítek, szív küldi szívnek, lélektől lélekig, lockdownból lockdownba.

Amikor majd javul a járványhelyzet, és feloldják a korlátozásokat, Párkány és Esztergom utcáin is ténykedni fogok, erről előzetesen csak annyit árulok el, hogy szeretem tesztelni az emberek nyelvi toleranciáját.

Mivel leszel elégedett 2022. február 28-án?

Ma azzal vagyok elégedett, hogy adódott számomra ez a lehetőség. Hogy a végén mivel lennék? Erre azért nem tudok válaszolni, mert fogalmam sincs, hogy mi fog közben történni. Ez egy nyitott kimenetelű projekt, sok minden függ a közreműködőktől és a járványhelyzet alakulásától is. Igyekezni fogok jókor inspirálni és jókor visszahúzódni – mikor melyik szerepre lesz éppen szükség ahhoz, hogy a projektemben rejlő lehetőségeket együtt kibonthassuk. Sokféle lehetséges forgatókönyvem van, köztük van a teljes érdektelenség is. Aminek nem fogok örülni, de eredménynek az is eredmény lesz – az elégedettség nem feltétlenül jár együtt örömmel.

Az mindenesetre prioritás számomra, hogy a kínai ismerőseimnek ebből semmilyen kellemetlenségük ne származzon. Nem volt könnyű bevonni őket, s a személyem egyfajta garanciát jelent, hogy úgymond jó ügyet szolgálnak. Már begyűjtöttem tőlük az első üzeneteket, amiket hamarosan kiposztolok: biztató gondolatok – idézetek, filmes allúziók formájában. Nem lepett meg, holott tudom, hogy akik ezeket írták, most éppen szigorúbb lezárások között élnek, mint mi, Európában. És ez nagyon jellemző. Nekem nyugodtan rinyálhatnának, mégsem teszik, mert az úgysem húzná ki őket a pácból. A keleti embereknek ezt az attitűdjét gyakran összekeverik az éppen aktuális rezsim mindenhatóságával. Összefügg vele, ugyanakkor vannak leválasztható elemei is: aki panaszkodik, annak nincs ötlete a saját jövőjével kapcsolatban, nem elég fineszes, szóval lúzer. Ezt a látásmódjukat megtanultam becsülni, mert amíg köztük éltem, segítettek kialakítani egyfajta posztkovidos stratégiát, amit most szívesen importálnék, mert nálunk az ilyesmi kifejezetten hiánycikknek számít.

Szellemi exportra is szívesen vállalkoznék, jócskán lenne mit, csak az a baj, hogy nálunk irtó könnyű következmények nélkül pofázni, s ezt sokan annyira természetesnek veszik, hogy bele se gondolnak abba, hogy az az ember, akivel a világhálón trollkodnak, milyen fizikai valóságba van beágyazva, s ha történetesen egy pekingi utcán futottak volna össze az illetővel, rögtön átkapcsoltak volna kongruens üzemmódba. Pedig a keleti piacon éppen a mi emberközpontú látásmódunk lehetne a legkelendőbb exportcikk – miközben pont ez az erősségünk hal elsőként hősi halált, amikor egy kattintással feljutunk a világhálóra. Ami valójában nem is az egész világra kiterjedő háló, ezért is kell nekem ebben a projektben postáskodnom – innen letölteni, amoda feltölteni, és vice versa. Ha valaki csak ezt a tapasztalatot viszi el ebből a projektből, már megérte.

Van egy titkos vágyam is (túlzott elvárás egy projektecskétől), hogy majd egyre többen teszik fel maguknak a kérdést: minek nekünk a szólásszabadság, ha baromságokra használjuk? Az a nyelvtudományi tétel, hogy a nyelvvel valójában világot teremtünk, a digitális térben szemléletesebben valósul meg, mint a valóságban. Aki ezt ésszel fel bírja fogni, egyben azt is megérti, hogy minden egyes nyilvános megszólalásunkkal egyfajta „nyelvi közmunkát” is végzünk, mert amikor beszélünk, egy nagy egész (anyanyelv) építőköveivel zsonglőrködünk. Ha innen nézzük a mi kis magyar nyelvű világunkat, az ember ledöbben, amikor azt látja, hogy milyen serényen és tüsténkedve tartjuk karban azt a csatateret, ahol élnünk kell. Állandó szálláshelyünk Mohács. Nem biztos, hogy így szeretünk élni, de így tudunk. És ez tragikus, sőt, reménytelen, mert mintha azt se értenénk, hogy mennyi benne az önrészünk. Mert ha értenénk, még idejében a nyelvünkbe harapnánk. A szólásszabadság csak egy lehetőség, és ha a magunk számára sem állítjuk fel a korlátait, előbb-utóbb jönni fog valaki, aki majd jól megmondja nekünk, mettől van a meddig. Ez is a lockdown egyik formája, ezt se szeretjük, ugyanakkor mumus nélkül se tudunk élni (se halni).

Mielőtt kiutaztam volna Kínába – vaskos képzavarral élve –, a nyelvi toleranciám hátán fát lehetett volna hasogatni. Meglehetősen sebes háttal jöttem haza, s bár a toleranciám rugalmassága megmaradt, idehaza már kétszer is meggondolom, hogy kinek engedem meg, hogy az én hátamon aprítsa fel a szellemi tűzifáját. Ebben szabadon dönthetek, ugyanakkor úgy érzem, hogy csakis ebben, most csak ekkora a mozgásterem. Ebből alakítottam ki egy kis játékteret, ide és ehhez keresek játszótársakat.

Hizsnyai Tóth Ildikó, 54. hídőr

A 3 hónapig aktív Facebook-oldalhoz itt lehet csatlakozni: https://www.facebook.com/54.BridgeGuard