Gazdag József Hogyan építik le a közösségi oldalak a demokráciát? c. írása a Vasárnapban

Gazdag József Hogyan építik le a közösségi oldalak a demokráciát? Bevezetés a 21. századba: a nagy Facebook-csapda című írása a Vasárnapban jelent meg:

Sorozatunk második részéből kiderül, mindenki hazudik-e a közvéleménykutatóknak a szexről, mitől foszt meg bennünket a lájkfüggőség, igazságszérumként működik-e a Google-kereső, és miért érdeke a nagy techcégeknek, hogy az emberek egymást hergeljék a közösségi oldalakon.

Online illúziók, offline valóság

A közösségi média – nevével ellentétben – sem közösségeket, sem emberi kapcsolatokat nem épít. Azt hisszük, összeköt bennünket a barátainkkal és az ismerőseinkkel, valójában azonban annyi történik, hogy órákon át meredünk a képernyőre, egymagunkban. Így néz ki ma a közösségi élet: valódi emberi kapcsolatok helyett virtuális világ és társas magány (alone together). S egy idevágó statisztikai adat: a magyar felnőttek egynegyedének nincs egyetlen barátja sem. Mármint a való életben. A virtuális világban nyilván sok van. Csak épp vajmi keveset tudunk róluk. S amit a Facebookon/Instagramon látunk, az is önprezentáció csupán, nem az emberek valódi énje.

Facebook

A közösségi oldalak nem kötik össze az embereket, sokkal inkább az mondható el, hogy megmérgezik és tönkreteszik a társas kapcsolatokat. Szakértők szerint minél több időt tölt valaki a közösségi oldalakon, annál valószínűbb, hogy gyengül a párkapcsolata. A Facebook hangsúlyos szerepet játszik a házasságok szétesésében is: egy 2019-es tanulmány szerint az Egyesült Államokban a válóperes esetek 66%-ában a Facebookról származtak a másik fél hűtlenségét alátámasztó bizonyítékok.

Tari Annamária pszichológus írja az Online illúziók – offline valóság című könyvében, hogy azok a generációk, amelyek már beleszülettek a digitális korszakba, jobban érzik magukat a virtuális világban, mint a valóságban. Miért? Mert a virtuális világ gyorsabb és színesebb, s mert ott minden azonnal elérhető. Azonnaliság és gyorsaság: ezek a kulcsfogalmak. A levélnek és a képeslapnak már régebben leáldozott, de a mai fiatalok már emailt sem küldenek, mert lassú.

A való világból már csak az érdekli a fiatalokat, amit azonnal meg tudnak mutatni online – ma már nincs kirándulás, családi akció vagy meccsnézés az éterbe kilőtt szelfi nélkül. Csakhogy, írja Tari, a pillanat megörökítése nem igazi élmény. A közösségi oldalak által diktált folyamatos közlési kényszer éppen attól foszt meg bennünket, hogy valóban átélhessük a pillanatot.

A lájkfüggőség olyan erős, hogy már nem az esemény átélése a fontos számunkra, hanem az eseményről készült fotóknak a közösségi oldalon való megosztása és az arra érkező visszajelzések. Még le sem ültünk a karácsonyi vacsorához, de már lefotóztuk az ünnepi asztalt, s a képet megosztottuk a közösségi oldalunkon, vacsora közben pedig oda-odasandítunk a telefonunkra, hogy érkeznek-e a lájkok. Ezt nevezi a szakirodalom énprezentációs kényszernek.

Facebook

Teljesen természetes, hogy érdekel bennünket a másik véleménye, s főleg az, hogy mit gondol rólunk. Az viszont már kevésbé természetes, hogy csak az nyugtat meg bennünket, ha szívecskék meg lájkok formájában gyors egymásutánban kapjuk a visszaigazolást. Ennek ugyanis én-torzító hatása van, mert akkor már olyan képet vagy szöveget posztolunk, amiről sejtjük, hogy lájkokat fog kapni – és ehhez igazítjuk a viselkedésünket. S itt jutunk el a Facebook első csapdájáig: akik a közösségi média világában szocializálódtak, azok számára a kommunikáció értelme a megtévesztés: kiszínezni a valóságot, valamivé lenni helyett valaminek látszani.

Mindenki hazudik

A közösségi oldalakon mindenki a lehető legelőnyösebb színben tünteti föl magát, s a hiper-szuper életével henceg. A valóság azonban egészen másként fest, írja a Mindenki hazudik – Az vagy, amire klikkelsz című könyvében Seth Stephens-Davidowitz amerikai közgazdász, aki azt vizsgálta meg könyvében, hogy a Google-elemzések, a Facebook-profilok és a pornóoldalak keresései alapján milyen kép rajzolódik ki rólunk, a homo sapiensről.

A 21. századi társadalomtudomány ugyanis nagyrészt ezeknek a digitális nyomoknak az értelmezése: a Big Data bepillantást enged az emberi pszichébe. Amit azonban ott látunk, véli Davidowitz, az a legkevésbé sem szívderítő: a felgyülemlett (és a közösségi oldalak által egyre csak gerjesztett) indulatok kitörésre várnak, akár egy vulkán.

Amikor Barack Obamát az Egyesült Államok elnökévé választották, sokan ezt úgy értelmezték, hogy lám, a szavazók nagy többségét már nem érdekli az elnök bőrszíne, vagyis az amerikai társadalomban minimális a rasszizmus. Davidowitz azonban kielemezte a Google-kereséseket, s ezekből az derült ki, hogy rengeteg amerikait érdekelnek a rasszista tartalmak.FacebookTari Annamária: Online illúziók – offline valóság. Tericum, 2020 / Seth Stephens-Davidowitz: Mindenki hazudik – Az vagy, amire klikkelsz. Fordította: Szieberth Ádám. Athenaeum, 2019

A társadalom, amelyben élünk, a valóságban nagyon különbözik attól, amit a tudósok és az újságírók a közvélemény-kutatások alapján gondolnak róla – állítja Davidowitz. Mert ha egy közvéleménykutató kérdez tőlünk valamit, válaszainkban jobbnak mutatjuk magunkat. Hazudunk arról, hogy nézünk-e pornóoldalakat, elolvastuk-e a legújabb könyvet, hazudunk a családi boldogságról és a szexuális életünkről, elhallgatjuk kínos szokásainkat. A Google előtt azonban nem alakoskodunk, és arra keresünk rá, ami érdekel bennünket. Így néz ki a modernkori igazságszérum.

A közösségi oldalak alapján ugyanis úgy tűnhet, egy átlagos felnőtt boldog párkapcsolatban él, tengernél nyaral, az ordításmentes gyereknevelésre esküszik, életvezetési tanácsokat oszt, minden problémát megold, környezettudatosságot hirdet, színházba jár és komoly filozófusok könyveit olvassa. A digitális lábnyomokból azonban az derül ki, hogy ugyanő valójában a bulvársajtó szaftos híreinek a fogyasztója, családi problémáit nyugtatókkal kezeli, hitvesével pedig évek óta nem hál együtt.”

Gazdag József írása a nyomtatott Vasárnap 2022/06. számában, illetve a Vasárnap honlapján olvasható.