“eddig tartott a lendület” Beke Zsolttal a Dunszt megszűnéséről Németh Zoltán készített interjút

Őszintén megmondom, fizikailag lettem rosszul, amikor megtudtam, hogy öt és fél év működés után megszűnik a Dunszt. Valami hasonlót éreztem, mint amikor a régi Kalligram szétesésével szembesültem, az üres pozsonyi szerkesztőség irodáiban járva. Valahogy elképzelhetetlen volt, kísérteties. Nem szeretem a nagy szavakat, hogy pótolhatatlan veszteség, de tényleg még mindig nem tudtam rendbe tenni magamban egyiket sem. Mi vezetett a megszűnéshez?

Nagyon kedves szavak, köszönöm mindazok nevében, akik a Dunsztot éltették: szerkesztők, technikai háttér, asszisztensek és főképp a szerzők.

Sokat gondolkodtam azon, hogy érdemes-e beszélni az okokról nyilvánosan, nem tűnik-e panaszkodásnak, amit mindenképp kerülni szeretnék. Azért beszélek mégis róla, mert a szakmabelieken kívül (ezt az interjút ugyan kik olvassák majd? 🙂 ) nem sokan tudnak arról, hogy a kulturális folyóiratok működtetése nagyjából azt jelenti, hogy más munka/munkák mellett egy csapat, főként a szabadidejében, nagyon kevés pénzért nagyon sokat dolgozik, aminek nagy része nem is szakmai, hanem a pályázás/elszámolás és az adminisztráció lebonyolítása. Miközben a projektből származó kézzelfogható bevétel híján a pályázó saját vagyonával felel a megpályázott összegért. Aztán ebből egy idő után elege lesz az embernek. Mikor tizennégy kalligramos év után ebbe a projektbe fogtam, ezzel tisztában voltam, és hát eddig tartott a lendület.

Gyimesi György parlamenti képviselő egyik sajtótájékoztatóján „lekultúrmaffiázott” Téged, illetve a kortárs szlovákiai magyar művészeti és irodalmi szcéna több szereplőjét, például engem is. Szerepe volt ennek a közjátéknak a megszűnésben?

Amikor Gyimesi előállt a rágalmaival, azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mennyire lesz elválasztható az ő hatása az események szabad alakulásától, hiszen már azt megelőzően határozottan felmerült bennem, hogy újabb évet nem kezdek el a Dunszttal – köszönöm a kérdésed, hogy tisztázhattam ezt.

Ugyanakkor érdemes elgondolkodni azon a tényen, hogy egy parlamenti képviselő sajtótájékoztatón összevissza hazudhat civil emberekről. Nyilván a képviselők védelmet érdemelnek olyan esetekben, amikor kényes ügyekről kell beszélniük, de hathatós jogi eszközzel kellene rendelkeznie a másik félnek is, hogy védekezni tudjon – egy helyreigazítással, ami ilyen esetben elérhető, az ember nem sokra megy. Ilyen támadás után, akkor is, ha alaptalan, az ember jó híre mindenképp sérül.

Emberfeletti munka volt beletéve a Dunsztba, és hihetetlen kisugárzással rendelkezett, a kortárs magyar kultúra és irodalom meghatározó portáljává vált. Mi volt az elképzelésed az induláskor, és hogyan módosultak az akkori célok?

Lényegében a cél nem változott. Egy minőségi lapot szerettünk volna szerkeszteni, ami egyszerre szakmai, ugyanakkor olvasmányos, szélesebb körben is érthető, és ami az összes művészeti ágat lefedi, valamint egy elméleti vagy épp kultúrpolitikai cikkeket tartalmazó rovattal egészül ki. Nyilván voltak mindig is olyan szövegek, amelyek inkább a tudományosság, és olyanok is, amelyek inkább az olvasmányosság felé lengtek ki, de igyekeztünk tartani az egyensúlyt. Az ideológiai szűrőt már az elején kizártuk, az egyes cikkek szakmaisága volt fontos számunkra – rossz még arra rágondolni is, hogy ilyen mondatnak van értelme a 21. században. Ugyanakkor öröm volt számomra, hogy újbalos szövegek főként nálunk jelentek meg a szlovákiai magyar médiumok közül.

Apropó szlovmagy. A másik célunk az volt, hogy egy olyan portált működtessünk, amelyet az egész magyar nyelvterületen olvasnak, ugyanakkor kitüntetett szerepet játszanak benne a szlovákiai magyar szerzők és témák. Szerzőink is ennek megfelelően az összes országot képviselték, ahol nagyobb számú magyarság él. Azért gondoltuk ezt jó iránynak, mert egy olvasott lapban megjelent szlovákiai magyar szerző vagy téma nagyobb figyelmet kap. Mindebben igyekeztünk regionálisan és nem provinciálisan gondolkodni.

És még egy elképzelés, ami végig megvalósult: mindig is nagyon tehetséges és a szakmát kitűnően értő fiatal szerkesztőkkel dolgoztam, akiknek a lap frissességét köszönhettük.

A Dunszt a független, autonóm művészet és irodalom összmagyar méretekben is meghatározó fórumává vált, verssel, prózával, interjúival, a Dunszt-beszélgetésekkel. Mindezt, ha jól tudom, csak szlovákiai pályázati pénzekből, magyarországi támogatás nélkül. Milyen esélyei vannak térségünkben a független művészetnek és irodalomnak?

Korrigálnom kell téged, mert 2020-ban 700 ezer, 2021-ben pedig egymillió forintot kaptunk az NKA ismeretterjesztői kollégiumától – a szépirodalmi nem támogatott minket. De ez arányaiban tényleg nem sok a szlovákiai pályázati rendszerből kapott támogatáshoz képest.

A független művészet és irodalom is csak akkor képes működni megfelelő minőségben hosszabb távon, ha el tudja magát tartani. Ez egy olyan közhely, amely sajnos a költők és írók, illetve szerkesztők honorálását tekintve nem érvényes manapság. Fontosnak tartom ezen a területen a független tanácsok által elosztott állami támogatást. Ha megnézzük az FPU (Művészeti Alap – a szlovákiai kultúrát támogató, az állami költségvetésből finanszírozott, de független alap) működését, az igazgató, Jozef Kovalčik munkáját, jó példát láthatunk erre. A pandémia kezdetekor ők voltak azok, akik az állami szerepköröket magukra véve támogatni kezdték a bevétel nélkül maradt művészeket, vagy épp számba venni őket – amiből kiderült, hogy ebben a szektorban legalább annyian dolgoznak, mint az autógyártásban – kb. 200 ezer ember. Ezt a támogatói gyakorlatot egyébként a KKA is átvette, ami nagyon fontos volt akkor a kisebbségi kultúra szempontjából.

Mikor megalakult Szlovákiában a Kisebbségi Kulturális Alap (KKA), úgy gondolom, komoly súllyal rendelkező szakmai tanácsok jöttek létre (az egyiknek én is a tagja voltam, természetesen nem emiatt mondom ezt 🙂 ). Ha ez az irány marad, az kiszámíthatóságot és esélyt jelent a progresszív kezdeményezések számára. Sajnos azonban az emlegetett Gyimesi képviselő törvénymódosításának köszönhetően tudomásom szerint az irodalmi tanácsban jelenleg egyetlen olyan ember van, aki professzionálisan ismeri a kortárs (szlovákiai) magyar irodalmat.  

Emiatt szkeptikus vagyok. Egyrészt a tanács összeállítása miatt, másrészt az olyan politika aktivitás miatt, amely rá akarja tenni a kezét az állami forrásokra.

Mi a Dunszttal próbálkoztunk kihasználni az EU-s támogatási rendszer nyújtotta lehetőségeket, de azt tapasztaltuk, hogy a művészeti magazinok nem nagyon férnek be az ottani kategóriákba: A realitás az, hogy képtelenség számottevő bevételt generálni Közép-Európában ilyen típusú portáloknak, ezek a struktúrák azonban általában abból indulnak ki, hogy minden médium működtetése kommersz tevékenység. Ugyanakkor más jellegű projektek esetében megfelelő lehet ez a támogatási rendszer.

De máshonnan is közelíthetünk: nagyon gyümölcsöző lehet kapcsolódni, hálózatba szerveződni a meglévő szervezettekkel. Szlovákiában nagyon perspektivikus például a művészeti centrumok hálózata, az Anténa, amely nemcsak közös projektekben gondolkodik, hanem érdekképviseletként is működik. A másik lehetőség a költségvetési fenntartású intézményekkel együttműködni. A szlovák kulturális életben ezt úgy szokták indokolni, hogy az egyik oldalon, a függetleneknél van a kreativitás, a progresszió, ugyanakkor a kevés anyagi és infrastrukturális forrás, a másik oldalon, vagyis a költségvetésieknél a több pénz és infrastruktúra, és sajnos a kevesebb innováció. Az ilyen együttműködésekkel a két jó rész tud egyesülni… Jó példa erre Pozsony város, ahová a független szcéna és új gondolkodású hivatalnokréteg került az önkormányzat kulturális pozícióiba.

Azt az űrt, amit a Dunszt hagyott maga után, valószínűleg jó ideig nem lehet majd betölteni. Elképzelhetőnek tartod, hogy rövid idő elteltével újra feléleszted? Ha igen, mit csinálnál másképp?

Úgy fejeztük be, hogy ennek a lehetőségét meghagyjuk, a szövegek elérhetőek maradnak, nem lőjük le a honlapot. Ha újraindítjuk, az egy új helyzet lesz, más lehetőségek és kényszerek fognak működni. Most az tűnik valószínűnek, hogy csak akkor indulunk újra, ha lehetőség lesz annyival honorálni a munkánkat, hogy nem kell majd szükségképpen más munkát vállalni mellette, illetve az adminisztráció sem vesz el ennyi energiát. Ezt nem az anyagiasság mondatja velem, hanem annak igénye, hogy olyan feltételek mellett működhessenek az ilyen jellegű folyóiratok, amelyek mellett a szakmai munkára lehet koncentrálni.