Dánél Mónika – Min dolgozol a héten?

A napokban érkeztem Lipcsébe egy kutatói időszakra (GWZO https://leibniz-gwzo.de/de), és éppen ötödik fajta karanténidőmet töltöm – Magyarország, Románia és Norvégia után – a negyedik országban. Csík–Kolozsvár–Berlin–Lipcse útvonalon, vonatozásokkal keretezve repültem ide egy kis erdélyi zsákfaluból. Biztonságosan két példány Hazával (Tompa Andrea könyvével) indultam el, hogy egyik Kolozsváron leljen otthonra, és pár pillanat alatt fogott el a jóleső ismerős merengő érzés a vonat egyhangú zakatolásában (többlakiként sok-sok időmet töltöttem a járvány előtt vonatokon, à la Austerlitz), amit szívmelengető kis epizód tett még otthonosabbá: leszállás előtt a román pár férfi tagja gondosan kiejtve magyarul köszönt el. Amikor a kutatási témám visszaköszön (in concreto) a mindennapokban, bár mostanában sajnos a vonatozás igazi extra élmény lett. Lehet rám van írva, hogy olyan magyar és román regényekkel, filmekkel foglalkozom egy jó ideje, amelyek többnyelvű létmódokat teremtenek természetesnek. Tágabban meg olyan az 1989-es eseményekhez kapcsolódó irodalmi és vizuális alkotásokkal, amelyek a kollázs és a metalepszis rétegző létmódjai felől képzeltetik el a nem leváltásszerűen zajló kelet-európai történelmi rendszerváltozásokat.

A héten egy konferenciaelőadásra készülve (Kelet-Közép-Európa mint kulturális konstrukció, Nemzetközi komparatisztikai konferencia, Veszprém – Nyitra, 2021. május 6–7.) Bodor Ádám, Esterházy Péter és Tompa Andrea regényeit – Thomka Beáta terminusaival – „többnyelvű éntudattal” megírt „ingázó grammatikájú” művekként mint a többnyelvű kulturális emlékezet közegeit, annak teremtőiként igyekszem megragadni. Külön izgat, hogy a filmmel ellentétben az írott műben hogyan vizsgálható az akcentus, milyen szövegterei képződnek, és milyenként teremtik olvasóikat. Bodor Ádám szövegei, ha nem tévedek, eleve minden olvasójukat többé-kevésbé akcentusossá változtatják, tetszik vagy nem… De például a következő emlékezetes epizódban Andrej Bodor (a hibrid Andrej nevet magyar a-val, vagy az Andrei okán román – itt most magyarul írva – á-val ejtjük?) és Mustafa Mukkerman török kamionos párbeszédét belengő finom humor jellegén túl, ami a mondás és nem mondás kettős nyelvi észjárásból fakad, az olyan apró szöveghelyek is fogva tartanak, mint a lenti felsorolásban a „vagy éppen Rodostóba”. Jelez(het) valamit a „vagy éppen” kiemelés?

 „Ekkor találkozott a tekintetem a Mustafa Mukkermanéval. Az övé jósággal, szeretettel, bársony emberi meleggel volt tele. Karját felém nyújtotta, hatalmas mutatóujját hívogatóan begörbítette. A kesztyűtartóból egy csomag Kentet, egy kicsi celofánzacskó Haribo gyümölcszselét vett elő, végül valahonnan még egy Kinder-tojást is előhalászott, tálcányi tenyerén mindezt felém nyújtotta. Azon a zimankós délelőttön a hegyszorosban, a tél érkezése ünnepén egy anyaszült meztelen török, engem, az elcsapott erdeigyümölcs-szakértőt megajándékozott.

– Figyelj – szólított meg halkan. – Egyszer bizonyára ezt az egészet megunod. Csak szólj, szívesen magammal viszlek a Balkánra. Szalonikibe, a Dardanellákra vagy éppen Rodostóba. Beduglak hátul a húsok közé, nem lesz meleged, de te majd jól felöltözöl. Ott senki sem talál meg.

– Kérlek, hallgass.

– Szerezz magadnak idejében egy jó vastag és meleg subát. Én minden csütörtökön erre haladok el, olajat veszek a kútnál, tudod, lenn, az észak-déli országúton. De leinthetsz menet közben is. Csak lehetőleg ne essen az eső azon a csütörtöki napon: ázottan, vizes ruhával nem ülhetsz be a jeges húsok közé, a fagyba. Na jó, most menj, Allah veled.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Nem hallottam abszolúte semmit. De azt meg kell adni, tényleg ismered a nyelvet.

– Ugyan. Csak betanult szövegeket mondok.” Bodor Ádám: Sinistra körzet, [1992] 2013, 52–53.

A nyelvtudás intenzitását és egyben performativitását is megtapasztaljuk, hiszen az „Ugyan. Csak betanult szövegeket mondok.” – válasz frappáns jellege felülírja a mondat állítását, mint ahogyan Andrej Bodor is előzőleg, „nem hallva” ismeri fel Mustafa Mukkerman nyelvtudását. Azt azonban, hogy mindez a szituációs nyelvi performativitás milyen nyelven zajlik közöttük nem tudhatjuk biztonsággal. A regény magyarul van írva, magyarul teremti a párbeszéd sajátos logikáját, de a regényvilág összetevői és szereplői felől elképzelhető, hogy az egészet eleve fordításban olvassuk. Ha román párbeszéd fordításaként olvasható, akkor mit kezdünk a „vagy éppen Rodostóba” kiemeléssel, mint lehetséges magyar kulturális emlékezeti térrel… mintha egy olyan imaginárius nyelvi teret teremtene a regény, ahol a különböző kulturális, (több)nyelvi utalások nem szeparálhatóak, hanem a legtermészetesebb módon átitatják egymást.

Hasonlóan szivárog át Esterházy Péter Duna-regényének zárlatában a magyar mondat román szavak felsorolásába:

„Bérlemény arra gondolt, hogy ha majd fölébred, bemásolja a cédulájáról a füzetbe a neveket, azon hajókét, melyeket ma, augusztus 14-én látott: Razelm, Istria, Salvator, Bucureni, Polar, Malnaş, Izer, Mîndra, Costila, Tîrnava, Somes, Caraiman, Topliţa, Polar XI, Cincaş, Snagov, Mizil, Lupeni, Rîureni, Athanassios D, Tîrgu Jiu, Braşov, Vîrsan, Cǎlimǎneşti, Gheorgheni, Voiajor, Leopard, Cardon, Cocora, Dorobanţi, Cormoran, Pontica, Cǎciulata, Grǎdina, Amurg, Colina, Zheica, Semnal.” Esterházy Péter: Hahn-Hahn grófnő pillantása – lefelé a Dunán, 1990, 251.

Magyar mondat, magyar regény román szavak soraival befejezve. A regény nyelve határt jelez (mint az utolsó román szó: Semnal), a román szavak és a felsorolás révén a román mondatok és környezetük hiányát, és ugyanakkor a magyar mondat megnyitottságát. A regénynyelv határa egyben a képzelet nyitánya, a hajónevek képzeletbeli útvonala, hozott földrajza térképeződhet fel. Úszó hajónevek (egyben városnevek is) mint jel(zés)ek mobilis konstellációja talán Közép-Kelet-Európa képzetének egyik legszebb performatív metaforája, amelyben a térség többnyelvű hagyatéka mint közösben osztozó dinamikus koegzisztencia jut színre.

Magyar olvasóként a kiolvasás, kiejtés nehézségei révén akcentusos olvasóvá változunk, ahol az akcentusban a nem sajátnak az elsajátítása jelzésben marad, hiszen az akcentus jelzi az elsajátítás igyekezetét. Megőrzi ezt az igyekezetet és nyitottságát teszi hallhatóvá.*

*Köszönettel tartozom ismeretlen román útitársamnak a vonaton, akinek magyar kiejtése, gondos tagolásban mondott „Vi-szont-lá-tás-ra!” elköszönése a fenti gondolkozást alapvetően meghatározta.