Csanda Máté helyzetjelentése a vajkai IN SITU művésztelepről

Idén (sőt immár!) hatodik alkalommal kerül megrendezésre a vajkai (Vojka n. Dunajom) IN SITU művésztelep, alkotótábor vagy éppen vizuális művészeti szimpózium, kinek hogy tetszik. A megrendezésre kerülésben, merthogy az általában nem magától szokott szárba szökkenni, idén is az alapító páros, Gyenes Gábor és Václav Kinga vállalt oroszlánrészt.

Bizonyos értelemben már június közepén kezdetét vette a dolog, merthogy Gyenes Gábor kiterjedt kapcsolati hálóját megmozgatva idén először beszervezett egy külföldről szalajtott teoretikust, a Bécsi Egyetem Művészettörténeti Intézetének munkatársát, aki egy workshop (fejtágítás?) keretei közt, szűk három órában egyfajta (erősen monologizáló jellegű) kiselőadást tartott az alkotóművészeknek, aki fő rigolyáihoz igazodva azt a kérdést feszegette, hogy mégis mit (mi mindent) tartunk ma, 2022-ben természetnek, milyen természetfogalommal dolgozunk. Nagyívű gondolatfutamait, melyek központjában rendre az a kérdés állt, hogy hogyan artikulálódik a „mű“ és „környezete“ közötti (térbeli, fizikai, konceptuális, ökológiai…) viszony, némileg megalomán művészettörténeti referenciákkal próbálta illusztrálni, Jan van Goyentől Hans Haacke-n, Helen&Newton Harrisonon, Agnes Denesen át egészen Pierre Huyghe-ig (mindezt divatos nevekkel és hívószavakkal megspékelve: Deleuze és Guattari, objektumorientált ontológia, cselekvő-hálózat-elmélet). Kisebbfajta sikerként könyvelhetjük el, hogy a „workshop“ után egyetlen művész sem mondta vissza az idei szereplését váratlanul közbejött dolgokra hivatkozva.

A tavalyi felálláshoz képest annyi változás történt, hogy a csapat Egervári Júliával egészült ki – a Magyarorsázgról érkezett művész, művészetpedagógus az egri Eszterházy Károly Egyetem természetművészet szakirányának, majd ugyanitt a Neveléstudományi Doktori Iskolának az abszolvense. Júlia az első teljes értékű nap estéjén egy prezentáció révén plasztikus betekintést nyújtott munkáiba, gondolkozásába, már ezzel is új horizontokkal gazdagítva az amúgy egészen „összeszokott“ társaságot. A további alkotók (Aradský Richard, Ferdics Béla, Funczik Mónika, Funczik Norbert, Gyenes Gábor, Pálmai László, Pézman Andrea, Szőke Erika, Török Bianka, Václav Kinga) most is egy jó értelemben vett heterogén társaságot alkotnak, már amennyiben szinte mindegyikük más irányból érkezik – van köztük ízig-vérig szobrász, plasztikával, térbeliséggel foglalkozó alkotó, van, aki az illusztráció, a képgrafika (vagy éppen a fotográfia) felől érkezik, van aki eredeti szakmáját tekintve filmes vagy építész, miközben a mindennapokban legalább a csapat fele művészetpedagógusként is dolgozik. A közös nevező most is Vajka és környéke, illetve a természeti és épített környezet, a (legtágabb értelemben vett) térre való reagálás, az azzal (és egymással való) párbeszéd igénye. Csanda Máté, aki tavaly még „művészként“ vett részt az IN SITU-n, idén átvedlett konzulenssé: az alkotók (ki-ki illemből, kötelességtudatból vagy valódi érdeklődésből) bő egy héten át konzultálhattak vele.

A második nap estéjén, immár (sic!) egyfajta hagyományt is követve, ismét a kapcsolat- és hálózatépítés jegyében, Martina Ivičič és Marianna Brinzová volt a szimpózium vendége – a fiatal kurátorpáros, a pozsonyi DOM vizuális művészeti (vándor)fesztivál keletkezéstörténetéről, szakmai profiljáról, a koncepcióépítés, szervezés és megvalósítás örömeiről és buktatóiról meséltek egy bő egyórás prezentáció keretében.

Ehhez hasonló szakmai program a következő napokban már nem volt, már csak azért sem, mert innentől fogva a művészek a nap nagy részére el-eltűntek, mindenki a maga projektjét, intervencióiját valósítgatta meg (és próbálta, amennyire lehet, dokumentálni), erre-arra szétszóródva, rendszerint csak késő este, a vacsoránál találkozva. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig minden csakis a (szorosabb értelemben vett) szakmáról szólt: a hét közben kiderült (már akinek ez egyáltalán újdonság volt), hogy Ricsi, azaz Aradský Richard, amellett, hogy klassz szobrász és pedagógus, profi horgász is: az egyik este egy közeli Duna-ágban ízig-vérig site specific-módon kihorgászott egy termetes harcsát, amit aztán Gyenes Gábor, a csapat másik horgász affinitású vizuális művésze, ugyancsak a formaadás és szublimáció szakembere, vacsora formájában tálalt. És ha már halak és holtág: egyfajta (hangsúlyosan nem céges logika mentén felépített) „tímbildingnek“ is tekinthetjük a vasárnap reggeli közös evezést – a művészek egy komoly, kétórás evezőtúra során is alámerülhettek (szerencsére csak képletesen) az „Öreg-Duna“ mellék- és holtágainak gazdag természetvilágában – mindeközben volt az egészben egy performansz- sőt happening-jelleg is: egy csónakban evezünk, közös, egymásra hangolt erőfeszítés révén akadályokat kerülünk ki, mindenféle érdekes formák és testek közt lavírozgatunk, közben pedig cizelláljuk a szépérzékünket a zegzugos, tagadhatatlanul pittoreszk és „érintetlen“ tájba feledkezve (hacsak póar percig is, de nem gondolva a Pó és ki tudja még, hány folyó, folyam, tó és patak kiszáradására).  A „művésztáborban“ született munkákat és/vagy azok dokumentációját az utolsó nap estéjén, augusztus 5-én, 19.00-tól lehet majd megnézni, sőt -csodálni – egy rögtönzött kiállítás keretében, a vajkai „régi posta“ épületében (14. házszám, a Fő út mellett, a Bárka vendéglő közvetlen közelében), mindezt idilli környezetben, egy kőhajításnyira az ártéri erdők vadregényes romantikájától. A szervezők és alkotók (és Lapocka kutya) mindenkit sok szeretettel várnak!