Csanda Máté a Hanza mozgalom emlékezetéről a Dunszton

Csanda Máté a Hanza mozgalom emlékezetéről Nagy Csilla galántai installációja nyomán írt Emlékmunkák tereptárgyai – a Hanza mozgalom töredezett emlékezete című írásában a Dunszton:

“Szavak és dolgok. Pár szellősen széthelyezett tereptárgy, néhány szöveg, egy-két kézzel tapintható dokumentum: alig valami – és mégis mennyi minden! A jelentések micsoda sűrű, gazdagon rétegzett szövete.

Már a „tett helye” is jelentéses. A kiállítótér – egy egykori banképület(!) irodahelyisége – ma a Galántai Honismereti Múzeum kiállítótereként működik, mégpedig egy etnikailag vegyes lakosságú kisváros kellős közepén, egy olyan településen, melynek jelenleg legnagyobb munkaadója 2020-ban világszerte akkora forgalmat bonyolított le, ami nagyjából a szlovák nemzeti össztermék kétszeresének felel meg.

Nagy Csillát, aki nemcsak gyerekkorát töltötte Galántán, hanem egyetemi tanulmányai befejezte után is itt él és alkot – nem először foglalkoztatja a kollektív emlékezet, a múlt megismerésének, rekonstruálhatóságának kritikai reflexiója. 2013-ban a Szuvenírek egy láthatatlan városból c. installációjában már hasonló horizontok közt mozogva emelte témává a Galántán az államszocializmus évtizedei alatt elpusztult/elpusztított épületek emlékezetét, nyomtalanságát, az újfajta városrendezés nyomán kialakult emlékezeti vákuumot. Jelenlegi kiállításán is a múlttal, a múlt megismerhetőségének, ábrázolhatóságának kereteivel, korlátaival foglalkozik.

Kezdjük a nyilvánvalóval. A kiállítás elsődleges témája az 1925-ben megalakult Hanza szövetkezet, e szövetkezeti mozgalom története és emlékezete. Szorosan kötődik Galántához, hiszen itt működött a Szövetkezeti Áruközpont, a termelési osztályok, a raktárak nagy része, majd 1930-tól a Hanza Hitelszövetkezete. A szövetkezeti mozgalmat a jelen felől szemlélve az egyik legfontosabb kiinduló felismerés, hogy jóformán nem létezik társadalmi emlékezete. Kis túlzással – egy-két szaktörténészt leszámítva – a kutya se emlékszik rá, Nagy Csilla elmondása szerint a fogalom hallatán a helybeliek is legfeljebb a Hanzáról elnevezett lakótelepre asszociálnak. Arról nem is beszélve, hogy a szövetkezeti kultúra emlékezetét máig beárnyékolja és eltorzítja a szovjet típusú kényszerkollektivizálás tapasztalata.

Közben a Hanza mint tematikus keretezés már csak azért is izgalmas, mert nem a szokásos módon, az áldozatiság narratíváján keresztül láttatja a (cseh)szlovákiai magyarságot, mint az anyaország határain kívül rekedt, a „nemzettesttől” elszakított kisebbséget – hanem mint aktív, cselekvő, önszerveződésre képes, az identitáspolitikai állóháborúkon és pótcselekvéseken túl a kor gazdasági és szociális kihívásaira is naprakész válaszokat adni tudó, tagjainak konkrét előnyöket és hosszútávú víziót felkínálni képes közösséget, amely legalább is egy ideig a csehszlovákiai gazdasági élet többé-kevésbé integráns alakítójaként tevékenykedett.

A Hanza mit áru- és hitelszövetkezet fő célja az volt, hogy egyfajta „harmadik utas” alternatívát kínáljon a zabolázatlan kapitalizmus logikájával szemben – egyfajta védőhálót nyújtani a vagyontalan kistermelők, a mezőgazdaságból élő vidéki parasztság számára. Kollektív előnyök, méltányosság, kiszolgáltatottság helyett kiszámíthatóság. Fontos, hogy egy önkéntes alapon, alulról szerveződő, decentralizált, elöljáróit demokratikus úton megválasztó hálózati struktúráról volt szó, melynek legfőbb értékeként a kölcsönös szolidaritás, egyfajta véd-és dacszövetség, a közösségi jólét elveit szem előtt tartva az igazságos újraelosztás igénye fogalmazódott meg. 

A Hanza ugyanakkor – amellett, hogy kezdettől fogva deklaráltan politikailag semleges kívánt maradni – gazdaságszervező tevékenységén túl kiemelt hangsúlyt fektetett a népművelésre, a felnőttképzésre. Céljai közt szerepelt a vidéki parasztság szellemi „felemelése”, egyáltalán öntudatra ébresztése – megtisztítani a „parasztság” képzetét az ahhoz társított negatív, pejoratív jelentésvonzatoktól –, távlatilag pedig egy „új embertípus” megteremtése. A mozgalom ebben a szellemben kultúrházakat létesített, dalárdát működtetett, önálló lapja volt, naptárat adott ki – kiadványaikban számtalan népnevelői, didaktikai igénnyel megírt cikket találunk – vagyis komoly identitásszervező erőként volt jelen  a térségben (nagyjából Pozsonytól az Ipoly-mentéig). Akár egyfajta kulturális hálózatként is tekinthetünk rá. 

(…)

A terembe lépve ez fogad: HANZA. Hatalmas, bordó betűtestek, belakják a tér nagy részét – az első számú blikkfang, nehéz nem ezzel kezdeni. Az Egy az egyhez c. tárgy, mint az a kiállítás egy másik pontján szépen szemléletessé válik: a szövetkezet galántai gabonasilójának felirata, egyszersmind a Hanza logotípiájára referál. Az épület feliratostul, mindenestül elpusztult – amit itt látunk, egy rekonstrukció, az ikonikus felirat hű, eredeti méret szerinti mása. Nem először él Nagy Csilla hasonló poétikai eszközökkel – 2015-ben A negyedik ház c. installációjában (a somorjai At Home Gallery terében) egy a 70-es évekből származó, nagypapája által fából barkácsolt, kézbe fogható méretű házikót nagyított ki hatalmassá, egy valódi, lakható ház dimenzióit öltve. 

A töredékesség tudatosítása, az emlékezés aktusának kritikai reflexiója. Jeleket, jelölőket hívunk segítségül (ezt mindig és óhatatlanul a mából tesszük), miközben a jelek maguk is számos tekintetben töredezettek, és/vagy hiányokra utalnak, – és persze maguk sem anyagtalan, ártatlan, transzparens létezők, hanem „anyagiságuk”, megszerkesztettségük révén alapvetően befolyásolják észlelésünk, emlékezésünk mikéntjét.

A felirat (jel) – tárggyá tétele. A felirat itt mindenekelőtt metafora. Mindaz, amire a „Hanza” utal. Egészen a német Hanza-városok szellemi örökségéig (gazdasági-szellemi közösség, véd-és dacszövetség, hálózatos szerveződés, prosperáció, anyagi jólét és szellemi felvirágzás kéz a kézben). Nemcsak tárgynyelvi, referenciális szinten – a letisztult, sallangmentes tipográfia (a jel „anyagisága”) révén a modernitás képzete, ígérete is beleszínez a metaforába. Nem a transzcendens keresése a láthatóság mögött, hanem a láthatóság kritériumainak, szerkezeti elveinek láthatóvá tétele: konstrukció mint redukció, absztrakció, a (talált) tárgy, a „lényeg“ megtisztítása „partikuláristól” és „feleslegestől”. 

A betűtárgy ugyanakkor metonímia is – hiszen a „Hanza” egy sor jelentésréteget megidéz: a lakótelepet, magát a szövetkezetet, a szövetkezeti tagok összességét, az ideológiát. És legalább ennyire szünekdoché, a rész utal az egészre, pars pro toto, a felirat a valaha volt silóra, a jel a hiányra, az épület hűlt helyére, miközben az ikonikus viszonyon túl egy indexikális színezetű rokonság is fennáll. A felirat egy fekete-fehér archív fotó alapján készült rekonstrukció (elképzelhető, hogy a tipográfiára csakis ez az egyetlen amatőr felvétel utal). Vagyis egy egy nyomrögzítés utáni újbóli lenyomat – a fotográfia mint gipszforma, jelen gesztus pedig a gipszforma gipszformája.

Végezetül nem kis irónia is szorult a „tereptárgyba”. Az eredeti funkcióval szemben itt közvetlen közelről tudjuk csak szemlélni, szó szerint tapintható a jelenléte egy elfüggönyözött, nem túl nagy kiállítótérben állva. Így pont eredeti, fő funkciójától fosztatik meg: a távolhatástól, attól jól láthatóság akár a település másik pontjáról is. De hát van ez így. Hányszor esik meg, hogy az adattól nem látjuk a jelenséget, az élessé rajzolt emlék kendőz el, tart takarásban lényegi mozzanatokat.

Hihetetlen komprimáltsággal, egyetlen formában összeállni, testet ölteni látszik az, amit (Kenneth Burke után) a négy mestertrópusként szokás emlegetni – a történetírói stílusok, nyelvezetek, megszólalási módok „mélyén“ húzódó paradigmatikus alakzatok, alapvető sémák. Legkésőbb Hayden White óta nyilvánvaló, sőt már-már közhelyszámba megy, hogy akkor, amikor a történelmet, a múltat rekonstruáljuk – anélkül hogy tudnánk vagy akarnánk – a megszólalás és a narratív modellezés legelemibb szintjein is – mindig és eleve poétikai alakzatokat működtetünk, trópusokat használunk, trópusokban gondolkozunk, ill. a tényszerű megállapítások és racionális évelés alakzatai „alatti“ regiszterekben is alapvetően tropikus mélystruktúrákra építkezve húzzuk fel elbeszéléseinket.

Némileg olyan ez a gesztus, mint a talapzat láthatóvá tétele egy szobor eltűnte után. Nem a letűnt (elpusztult) szobrot akarjuk kényszeresen rekonstruálni, ércbe önteni (ahogy ezt tájainkon előszeretettel művelik), hanem arra irányul figyelmünk, miről beszél a talapzat mint nyom, miként keretezi, konstituálja az eltűnt szobor jelentését, mi mindent árul el állíttatóiról. A munka emellett egy másik tekintetben is ironikus: a betűsor – emlék-preparátum – mint egy mélyvörös nyíl, srégen állva, mintha egészen tudatosan vezetné tekintetünket az egykori banképület széftermének páncélajtaja felé (jelenleg is funkcionális ajtó, a Honismereti Múzeum egy másik gyűjteményi részlegébe vezet).

Juxtapozíció (fotó: Cséfalvay Á. András)

(…)

Az egyes monumentumok ebben a fénytörésben sokkal inkább egy-egy diskurzusarcheológiai réteg fosszíliáiként válnak jelentésessé. Érezhető ez már abból is, hogy a szaktörténészi (és amatőr helytörténészi) publikációk mellet helye van a gyűjteményben egy (kétnyelvű) szövetkezeti tagkönyvnek is (belső borítóján mindjárt a Szövetkezők tízparancsolata – finoman érzékeltetve, hogy a Hanza ideológiája alighanem sosem nyugodott szekuláris alapokon), egy szövetkezeti naptár, benne tk. egy duplaoldalas illusztrációsorozat „Ezért kellettek a zsidótörvények! / Ezért kellenek a szövetkezetek” felirattal, a zsidóságot a legordenárébb vizuális sztereotípiák mentén faji-fiziognómiai sajátságok alapján karikírozva. De ugyanígy monumentumként szerepel a Hanza logójával ellátott ecetesüveg és egyéb csip-csup tárgyak is.

A kiállítás végére érve nyilvánvaló, hogy a Hanza inkább egy ürügy. A tulajdonképpeni téma a történelem és a kollektív emlékezet paradigmáinak szembenállása, egymásba játszása, a múlt megismerhetőségének, rekonstruálhatóságának kritikai vizsgálata, a történelmi tapasztalatról való beszéd mediális, nyelvi, szimbolikus, ismeretelméleti keretei, játékterei, korlátai és vakfoltjai. Az emlékezés nyelvszerűsége és törvényszerűségei.

És mint a történeti érdeklődés terén minden, ez a vizsgált tárgyegyüttes is a mából nézve, a jelen szűrőjén át válik igazán aktuálissá, relevánssá. Így az itt és most tárgylencsére került Hanza is alighanem napjaink igényei, kényszerei, égető problémái felől nézve válik izgalmassá. Elég, ha csak a jelenleg tapasztalható szövetkezeti reneszánsz mindennapjainkban is tapasztalható tüneteire gondolunk (különféle társuláson alapuló, szövetkezeti logika mentén szerveződő kezdeményezések a lakhatás, közlekedés, élelmiszertermelés- és forgalmazás stb. terén).

Részlet a Hanza Múzeumból (fotó: Cséfalvay Á. András)

Nagy Csilla és Nagy Zsófia kurátor (a katalógus, illetve az egész projekt okos, redundanciamentes, pontos szövegeinek szerzője, szerkesztője) kutatáson alapuló kiállítása nem azért jó, mert illusztrál vagy mert új ismeretanyagokat szállít. Elsősorban gondolati modelleket kínál. Elképesztő formai ökonomikussággal szemléletessé tesz, polemizál, kritikai éberségre sarkall, egyszerre folyton több szempontot hoz játékba (olykor a szempontok történeti, perspektivikus, kulturális stb. meghatározottságait is visszafejtve), bonyolult ambivalenciákra és paradox kölcsönhatásokra irányítja figyelmünket, kollektív tudást termel, új ösvények, törésvonalak mentén rajzolja át a társadalmi képzelet egy kis szegmensét. Ez a kiállítás szép. Szépségét az adja, ahogy a formák (legyenek azok vaskos alumíniumbetűk vagy konceptuális alakzatok), jelentésvonzatok- és átvitelek, metaforikus műveletek, szöveges referenciák alkotta foglalatok, „szobrászi” megoldások és kurátori keretezések precízen, sallang- és forgácsmentesen, olykor meghökkentő, hallgatag tömörségben illeszkednek egymáshoz.

A kiállításhoz készült kiadvány itt elérhető.”

Csanda Máté tanulmánya teljes terjedelemben a Dunszt oldalán olvasható.