Csanda Gábor köszöntő írása Hunčík Péter 70. születésnapjára az Új Szóban

Csanda Gábor Hunčík Péter hetvenéves? Pif! című köszöntő írása Hunčík Péter 70. születésnapjára az Új Szó kulturális-közéleti mellékletében, a Szalonban jelent meg:

Aki találkozott már legalább egyszer Hunčík Péterrel, igazat adhat nekem: szenvedélyes ember. Egészen precíz meghatározással heves vérmérsékletű, lobbanékony, de hamar le is csillapodó. Szangvinikus, mondják tudományosan. A szó a latin sanguis (vér) származéka; az ókori eredetű felfogás szerint az ilyen indulati embertípusban a testnedvek közül a vér mennyisége dominál. Nem pediglen az epe, például.

Hogy pontosan melyik vércsoportba tartozik, azt persze nem tudom, ennyire közelről nem ismerem. Ha a páciensem volna, akkor persze biztos fel volna írva ez is a kartotékjában. A heves vérmérséklet és a lobbanékonyság az ő esetében nem úgy értendő, hogy hamar felfortyan, aztán persze meg is nyugszik, hanem hogy nem tud semleges maradni. Nem képes semleges, közömbös, közönyös, figyelmetlen, fásult, passzív lenni, természetéből fakadóan. Aki ült már vele egy kávéházi szegleten, tanúsíthatja, a Jókai Színház Vasmacska stúdiószínpada elülhet mellette: Péter a mondanivalója illusztrálására felhasználja az asztal minden tartozékát, az egyik kávéscsésze az ember, akiről beszél, a másik ő maga, a cukortartó az újságosbódé, ahol az emberrel találkozott, és így tovább, a kis tejtartó is szerepet kap (tejjel issza a kávét), a cigarettásdoboz is, a hamutartó is. Az újság is, amit találkozásunk előtt vásárolt, nem is annyira azért, hogy tájékozódjon a világ dolgairól, hiszen amúgy is nagyon jól tudja, mi zajlik közel s távol a világban, hanem mert a polgárember így támogatja a szabad sajtót, akkor is, ha egyébként otthon Dunát lehetne rekeszteni a legkülönbfélébb lapokkal. De még a kalpagjának is szerepet oszt, feltéve, ha nem felejtette otthon vagy az autóban. Odalépek hozzá (meséli, de már áll is fel, és mutatja), köszönök (meghajtja fejét s kissé maga is meghajlik), s mondom neki: Dobrí gyeny, szlovutní panye (vagy urodzená panyi, attól függ, kiről mesél, s nyújtja a kezét). Törörö-törörö, törörö-törörö – ezzel helyettesíti, amit ott és akkor és konkrétan annak mondott, utánozva a párbeszédet. Dramatizál. Tudja, hogy a hallott dolgok úgy épülnek be legjobban az emberbe, ha közben el is játsszák neki a szituációt. Az épp akkor érkező pincérnek is elmondja, hogy nem azért állt fel, mert távozni készül, hanem mert az itt ülő barátjának (velice víznamní magyarszkí literát) épp egy történetet beszél el. És még egyszer sem borította fel az asztalt, még soha a kávét ki nem löttyintette. Közben, mintegy mellesleg, megnézi, hogy az utóbbi tíz percben kik s milyen ügyben hívták. Tudom, az, hogy most velem szemben ül és kávézik, türelmesen kérdezgetve, hogy érzem maga s egyáltalán rendben vagyok-e, családtagjaimmal egyetemben, azzal jár, azon az áron lehetséges, hogy másvalaki vagy valakik most hasztalan várják valahol másutt. Majd legközelebb én várok rá, ha nálam sürgősebb esete akad. Néha úgy érzem, a fél, na, legyen akkor így, hogy alliteráljon, a fél Felvidék hozzá jár. A másik feléhez meg ő. Okosan és ízesen mesél, s az elmondott történetnek mindig van valamilyen tágabb, mélyebb szövegkörnyezete is. A teli bevásárlókosarat odatolja a kasszához, s míg a (itt most konkrétan) hölgy rakosgatja a bevásárlását, ő hozzáfordul: kérek szépen egy táskát. Mondja a kasszás, hogy nem ért magyarul. Szó megszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Elnézést, fordul szlovákul a hölgyhöz, pontosan mit nem ért: azt, hogy kérek, azt, hogy szépen, azt, hogy egy, vagy azt, hogy táskát. (Elnézést, hogy tanítói magyarázattal élek: a kérek és az egy Szlovákiában sehol sem ismeretlen jelentésű, főleg nem Dunaszerdahelyen, a táska meg szlovákul is az. Egyébként románul és szerbül is.”

Csanda Gábor írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.