Bogyó Noémi: 34 – 5. rész

Bogyó Noémi 34 című írása az Irodalmi Szemle-online folytatásos prózarovatában jelent meg:

“Teljesen kiszáradt a torkom, a szívem a mellkasomban dübörög, basszus, milyen nagy pácban vagyok.

Itt állok a mennydörgő előtt és magyarázom a bizonyítványomat, hogy nem én tepertem magam a Merciben kétszáz kilométer per óra sebességgel a szerpentineken, én csak a szembejövő kis rozoga Škodán poroszkáltam.
– Pech – mondja.

Kidüllesztem a szemem. Ezt nem gondolja komolyan, hogy csak így azt mondja, pech. Komolyan gondolja. Bólogat hozzá és rágyújt egy szivarra.
– És azzal a mercis fazonnal mi van? – érdeklődöm.
– Ő az intenzív osztályon van – válaszol flegmán.
Pompás! Ő az intenzíven, én meg itt szívok.
– Esetleg, ha visszamehetnék még egy kicsinykét – próbálok egyezkedni. – Ezt-azt még el kellene ott lent intéznem.

Gondolkodóba esik. Van remény, hát tovább győzködöm, hogy még nem készültem el fényképtárlatra az anyaggal, és anyámtól sem tanultam el a csokitorta-készítés rejtelmeit, meg hogy jól jönne egy gyerek is, maradjon valami nyom. Jut eszembe, a kölcsönt is ki kellene fizetni. Elhúzza a száját:
– Semmiség.

No, de erre már felmegy a pumpám, mennydörgő ide vagy oda:
– Bocsánat, de nem semmiség, ez az én életem. Az én nagybetűs…
Csodálkozva néz rám. Nagyot nyelek, csakhogy meginduljon a nyáltermelésem, vagy inkább azért, hogy leplezzem a zavarom. Mennydörgő továbbra is engem bámul:
– Kisbetűs – adom be a derekam – életem.
– Na jó – egyezik bele –, egy feltétellel. Ha elvállalsz és sikeresen kivitelezel egy projektet.
– Projektet? – kerekedik el most az én szemem.
– Igen, ti ott lent szeretitek a projektet, már az ovisok is projekteket festenek ki vagy gyurmáznak meg. Olyan startup projektféleségben gondolkozz, ahogy Ti mondjátok.

Ez elég gyanúsan hangzik. Baszki, mit akar tőlem a mennydörgő? Tökre csak szivat. Ül itt magának a fényes trónján, füstöl, mint a gyárkémény, már csak a whiskyspohár hiányzik a kezéből. Na tessék, már elő is húz egy üveget a trónja alól. Megáll az ész. Egy egész üveg whiskyt, meg két poharat. Jeget is varázsol beléjük.

– Nem tudom, hogy ebben a helyzetben alkalmas-e – hebegek-habogok, mert nem hiszek a szememnek, hogy tényleg a mennydörgő színe előtt állok, az meg itt szivarozik és iszik. Lehet, hogy ez csak amolyan próba, ha belemegyek, leküld a fészkes pokolba.
– Ebben az állapotban a legalkalmasabb – biztat.

Úgyis mindegy, adom be a derekam, s az ketyeg az agyamban, hogy eddig még az apokrifek sem jegyezték fel, hogy a mennydörgő ilyen zűrös életet él. Ő meg mintha hallaná a gondolataimat, no nem csak mintha, tuti hallja is, rám mosolyog, hogy mindenkinek úgy jelenik meg, ahogy elképzeli. Kibaszottul romlottnak nézhet engem az öreg. Hm, tegyünk egy próbát, varázsoljunk rá egy barettsapkát, gondolom. Haragosan összehúzza a szemöldökét:
– Ez nem ér! – s nyújtja a poharat, ellenkezést nem tűrő hangon folytatja. – Proszit.
– Proszit – koccintok alázatosan.
Gondolni sem merek arra, hogy éppen most bratyizom le a menydörgővel, mert még kihallgatja a gondolataimat.
– Na de attól még, hogy velem iszogatsz, még nem vagyunk pertuhaverok – kacsint rám.
Na tessék, nem megmondtam?
– De térjünk vissza a projekthez.
– Ja, a startup projekthez – próbálok értelmes képet vágni.
– Összekötöd, ami szétszakadt, harmincnégy kijelölt sorsot, összeszősz egy motívummal egyedi portrékban.
Nem értem. Kibaszottul fáj a fejem. Az agyam biztos pépessé tört az ütközés során, pedig most fontos lenne, hogy vágjon az eszem. Ez az egyetlen esélyem, hogy visszamenjek, erre fogalmam sincs, hogyan kellene értenem a feladatot.
– Bocsi, megismételné, kérem? Nem vagyok képben.
– Figyusz, nincs időm sokat magyarázkodni, ezen a linken megnézheted a 34-et, mármint 34 sorsba kukkanthatsz be. Ezeket kellene valahogy egy nevezőre hoznod.
A linket a tenyeremre tetoválja.
– Ezen a linken meg egy fotókiállítás van, inspirációként – néz rám cinkosan.
A fotókiállítás linkje a másik tenyeremre kerül.
– De semmi dráma – teszi hozzá –, semmi tragédia. Happy endet szeretnék. Imádom a happy endet, ti meg mindig elrontjátok ott lent. Hiába ügyeskedem, hiába támogatok, varázsolok. Végül mindig elbaltázzátok. Aztán meg rám fogjátok a háborúkat, holokausztot, népirtásokat, COVID-ot, sivatagi vörösesőt, koraszüléseket és még sorolhatnám. Hát én ott sem vagyok olyankor. Szóval, azt szeretném, ha happy end lenne a vége mind a 34 sorsnak, amelyek ráadásul össze is fonódnának. És ne gyere azzal, hogy hogy köss össze teret, időt, sorsokat! Tőlem sem kérdezi senki, hogyan tömjem vissza a magmát a kráterbe, hogyan akadályozzam meg az ökológiai katasztrófát, hogyan kényszerítselek benneteket, hogy békét kössetek és még sorolhatnám. Légy kreatív!”

A teljes szöveg az Irodalmi Szemle oldalán olvasható.