Bogyó Noémi: 34 – 1. rész

Bogyó Noémi írása az Irodalmi Szemle-online folytatásos prózarovatában jelent meg:

“Még a boldog időkben, a Covid-19 születése előtt, valamikor 2019 őszén az ebédlőasztal feletti lámpa kettős búrája közé beszorult egy bogár. A pontos dátumot nem tudom. Én nem az a lény vagyok, aki két lábon jár a földön, én öt méterrel felette lebegek. Legalábbis a munkaidő letelte után, amikor már megengedhetem magamnak, hogy kivetkőzzek a felelősségből. Felülök a repülő csészealjamra, s mint Aladin a csodaszőnyegen, kiszállok az infektológiai osztály második emeleti orvosi szobájának az ablakán. Külső megfigyelő szerint szakadt farmerben, kopott tornacipőben, se látva, se hallva csapom ki a Szent Mihály Kórház szárnyas üvegajtaját, s elrobogok. Éles csattanást, a portás néni rosszalló fejrázását és a kardiológus kolléga ragacsos tekintetét hagyva magam után. Szóval az a bogár már akkor is jó pár hete ott aszalódhatott. Még jó pár hétig ott is fog, anélkül, hogy észrevenném, mert ahhoz, hogy tudomást szerezzek róla, először is Tomival kellett megismerkednem. Tomit ugyanúgy nem vettem volna észre, mint annyi mást a mindennapjaimban, a reklámplakátot, a sárguló faleveleket, az új szomszédnőt, a szemerkélő esőt, ha nem bökte volna ki a szemem a jelenléte. Az anatómiai tökély fizikai lehetetlenség. Csak márványba vésve létezik, amolyan antik görög harcosokként vagy olimpikonként a múzeumokban. Egy ilyen diszkoszvető vagy micsoda, csak úgy lemászott a talapzatáról, s berobbant a mindennapjaimba, hogy felfedezze a bogaramat és fenekestől felforgassa az életemet. A diszkoszvető családi állapota azonban: nős. Elképzeltem, ahogy anyunak elkerekedik a szeme, apu arcát is láttam, ahogy ráfagy a mosoly, s Margitnak, a kolléganőmnek a megrökönyödését is, hogy miért nem a kardiológus kolléga. Mert ragacsos a tekintete. Ragacsos? Nem érti. A nyálast jobban megértette volna, de az nem emeli ki a lényeget. A ragacsos tekintetnek is van neve. Dávid. Dávid szemei mindig a dekoltázsomra ragadtak, akkor is, ha garbó volt rajtam.

A Lockdown 34. napja van ma. Pontosabban a második hullám első Lockdown-jának 34. napja, 2021. 1. 21. Mágikus szám, olvasom reggel a neten, merthogy három egyes, meg három kettes, meg egy nulla is, ha összeadom kilenc, ha kivonom nulla. Ráadásul erősíti még egy plusz kettes is, mert a Covid második hulláma. Meg van itt 34-es is, három egyes, két kettes, összege hét, mert a Lockdown 34. napja. Ennyiből már látszik, hogy ez a mágikus szám kurvára nagy kibaszás, mint az új időszámítás is, meg az egész élet, ami minimum lutri. De kibaszott nagy szerencsével még mázli is lehet.

Minden napom könyörület nélküli. Bemegyek, ha éppen nem alszom egyenesen bent. Mostanában nem is nagyon járok haza. Senki nem vár otthon. Velük lehetek. Ha kell, huszonnégy órát, vagy még többet, akár 72-őt is megszakítás nélkül. Fogom a kezüket. Nem kötelező. Hazamehetnék, órákig a zuhany alatt állhatnék, aludhatnék, nézhetném a Netflixet. De nem tudom otthagyni őket. Ülök az ágyuk szélén, fogom a kezüket. Ezzel az utolsó képpel lépnek ki a légüres térbe. Egy szkafanderes űrpilóta képével. Próbálok mosolyogni. Nem mindig megy. Cheeeese, keep smiling. Fogom a kezüket, a kesztyűn keresztül érzem az enyhe remegést. Napokkal előbb tudom, hogy ki marad, ki megy el. Szürke árnyat látok a fejük felett. Egy mesebeli griff árnyát. Látom a karmokat a lábán, a horgas csőrét, aztán kitárja a szárnyát. Biztonságot ad, hogy tudom. Könnyebb így dönteni, ki kapjon kórházi kezelést, ki kerüljön az intenzív osztályra, kit tegyünk lélegeztetőgépre. Nekem a legalacsonyabb az elhalálozási rátám. De van, aki az enyémek közül is meghal. Későn látom meg a griffmadár árnyát. Van, amikor csak akkor, amikor az a valaki már lélegeztetőgépen van. Azzal kell élnem, hogy mástól vettem el a túlélés esélyét. Attól, akinek még lett volna hátra valamicske. Van, amikor nem akarok tudomást venni a griffről, mint az angyalarcú lány esetében. Ha jobban belegondolok, akkor is hallottam a szárnyak suhogását. Nem akartam beletörődni. Azt akartam, hogy éljen. Nikivel is így voltam. Tegyük az intenzívre, döntöttem. Neki már nem jutott időben lélegeztetőgép. Mind foglalt volt. Ilyenkor várjuk, hogy valaki hirtelen jobban legyen, vagy meghaljon. Senki nem lett jobban. Kétségbeesetten harcoltam. Mindhiába. Még a griffel is szóba elegyedtem, könyörögtem neki, alkut ajánlottam, fenyegettem. Niki érezte. Kérte, hogy írjak a volt barátjának. Írtam, de nem válaszolt. Megkért, hívjam fel, beszélni akar vele. Hiába próbálkoztam, a szám nem volt elérhető. A harmadik nap estéjén végre kicsörgött. Azt mondta nem érdekli a nő, hülye picsa, dögöljön meg. Mintha be lett volna tépve, nem volt magánál. Aztán hirtelen váltott, hogy hogy képzeli a Niki, hogy csak így eltűnik, dobbant egyet, ezt nem teheti, hogy mi lesz az utolsó dugással? Aztán sírva fakadt, hogy kibaszott élet, kibaszott élet, és ezt ismételgette körbe-körbe. Letettem. Ma visszahívott, hogy ne haragudjak, beszélni akar vele. Niki két napja ment el. Már külön fémtepsi sem jutott neki, csak testnyi hely a hűtőkamionban. Ott fekszik a többi kitekeredett, szürke testtel együtt. Hamvasztásra várva. Nagyrészt öreg, összeaszott vagy kövér hájas testekkel. Mostanra már mind gyönyörű. A halál után minden test, ami addig csúf, öreg, ráncos, korhadt, dohszagú volt, megszépül. A ráncok kisimulnak, elefántcsontszínű lesz a bőr, a pupillákban megnyílik a végtelen. Dominika meseszép teste legfelül fekszik. Hamvas a bőre. Mosolyog. Ibolyakék szeme a pléhfedélen túl látja a januári szürke felhőket. Nagy pelyhekben hull a hó. Leveszem a Covid-szkafandert. Megtántorodom, ahogy egyik lábamon állva cincálom le magamról. Még mindig nagyon gyenge vagyok. Engem is szájon csókolt. Legalább a Covid, gondoltam, ha ő nem. Nem voltam elég jó neki, ahogy Nikinek sem Adam, vagy ahogy nekem nem volt jó a kardiológus doki, őneki meg a vörös hajú nővérke a gyerekosztályról. Ez a szerelmi táncunk. A Covid meg a haláltáncunk. Fogjuk egymás kezét, középkori danse macabre. Elöl megy őméltósága, a halál, mögötte a milliomos, a kardinális, a bölcs, a hajléktalan, a szűz, a kurva, a szent, a kurafi. A menet felett egy griffmadár árnya. Kitárja a szárnyát.”

A teljes szöveg az Irodalmi Szemle oldalán olvasható.