Benyovszky Krisztián-interjú a Kortársban

Benyovszy Krisztiánnal Hlavacska András készített interjút Krimihedonizmus címmel a Kortárs 2021/6. számába:

A bűnügyi irodalom témájának szentelt első könyve 2003-ban jelent meg A jelek szerint címmel. Az elmúlt tizennyolc évben két újabb könyvben (Bevezetés a krimi olvasásába, A Morgue utcától a Baker Streetig – és tovább), számos tanulmányban és kritikában foglalkozott a tágan értett krimi kérdéskörével. Műfajukból fakadóan azonban ezekben az írásokban a személyes preferenciák, értékítéletek kevésbé kerültek előtérbe. Eretnekségnek tűnhet a kérdés, de mégis: ha a bűnügyi irodalomból egyetlen szerzőt vagy könyvet kellene kedvencként kiemelnie, kire, mire esne a választása?


Hát – ez egy többpipás kérdés, kedves Watson! Én kezdettől fogva az „agyalós”, rejtélyközpontú, ún. klasszikus krimik (mystery fiction, whodunit) rajongója voltam, amelyek rafináltan végrehajtott bűntényekre, gyanúsítottak zártkörű társaságára építenek, meglepő leleplezéssel és az aktuális zseniális nyomozó részletesen kifejtett, meggyőző magyarázatával záródnak. A lelemény, a kombinatorika, a játékosság, a szellemesség, a fordulatértékű csattanó vonzott a műfajban, s kevésbé a társadalomkritika vagy a lélek sötét bugyrai. Jóllehet azóta a krimi legkülönfélébb vidékeire vetődtem el, s időztem (időzök) ott hosszabb-rövidebb ideig, ez a vonzódás alapvetően nem változott, ma is meghatározza az olvasói preferenciáimat. E. A. Poe Túl életen és halálon című válogatáskötete jelentette a beavatást tizenkét-tizenhárom évesen, majd a Holmes-novellák, aztán jött Agatha Christie. Jó ideig az ő regényeinek, novelláinak módszeres fogyasztója voltam, amihez a magyar televízióban akkoriban sugárzott Marple-sorozat (Joan Hicksonnel a főszerepben) is nagyban hozzájárult. E három szerzőt emelném ki tehát kedvencként, egyetlen írót vagy könyvet nem tudnék. Persze mindegyikőjüktől említhetek egy-egy kedvenc történetet: A Morgue utcai kettős gyilkosság, A kék karbunkulus, Nyaraló gyilkosok.

Hogyan került először kapcsolatba a krimivel, mik határozták meg ez irányú olvasmányait?


Mint sokan mások, én is az Albatrosz és a Fekete sorozat darabjain szocializálódtam, s ezt egészítették ki hasonló profilú szlovák és cseh könyvsorozatok, ahol a külföldi kedvenceim magyarul még vagy már nem hozzáférhető művei közül olvashattam el néhányat. Az első detektívtörténetekkel mégsem ezeken a helyeken találkoztam, hanem abban a Különös történetek című válogatáskötetben, ami 1987-ben látott napvilágot a Móra Könyvkiadónál. Ebben, egyebek mellett, Poe és Doyle két-két novellája is szerepelt (Az aranybogár, Bice-béka, illetve A Vöröshajúak Egyesülete, A haldokló detektív). Mindenképpen ki kell emelnem még a Rakéta regényújságot, amely egyéni ízlésem formálásában és bűnügyi horizontom tágításában kulcsfontosságú szerepet játszott. Megjegyzem, hogy Szlovákiában a nyolcvanas évek második felében, de még a kilencvenesek elején sem lehetett mindig akadálytalanul hozzájutni az aktuális számokhoz, a hiányzó darabokat aztán bárátoktól, ismerősöktől, a régebbi évfolyamok némelyikét pedig azok szüleinek családi könyvtárából sikerült megszerezni. Gyűjtöttem tehát a hetilapban megjelent legkülönfélébb alműfajú bűnügyi regények folytatásait, kivágtam, összetűztem s általam készített illusztrált dossziékba rendeztem őket. Ugyanígy jártam el a kriminovellákkal is. Pontos kimutatást vezettem a kedvenc szerzőimtől olvasott művekről. Ez a kincset érő gyűjtemény hála istennek ma is megvan (épp az elmúlt karácsonykor olvastam újra egy Eberhart-regényt, A csengettyűs gyilkost).”

A beszélgetés teljes szövege a Kortárs oldalán érhető el, a 84-87. oldalon.