Bárczi Zsófia: Tulajdonképpen

Bárczi Zsófia tárcáját közölte az Új Szó kulturális melléklete, a Szalon:

“A felnőttek akkor még, a maguk szürke, amorf létükben valójában nem számítottak. A valóban fontos dolgok a gyerekek között dőltek el, hogy kié a templomtér és az iskolakert, ki, mikor és hol tekerhet végig büntetlenül a biciklivel, és hol van az a határ, amely mögött a mások földje húzódik meg. A gyerekek félelmetesek voltak, vadak és titokzatosak, a korcsolyapályán legalább három csoport tülekedett, mi, az örök pálya szélén oldalgók, a hokisok, akikkel a felnőttek rekedtre ordították magukat, meg a kicsik, akik a felnőttek kezén lógva csoszogtak, bukdácsoltak a jégen. A kicsikre vigyázni kellett, messziről kikerülni őket, esélyt sem adva a kíséretükben topogó felnőtteknek a készenlétben tartott szidalmak ránkömlesztésére. Mi nem sok vizet zavartunk, óvatosan siklottunk a jégen, gondosan kerülgetve a csúszkáló kicsiket, és rémülten próbáltunk kitérni a vadul száguldó hokis nagyfiúk elől. Ők voltak a pálya igazi urai, a kemény legények, akik veszett tempóban gázoltak át a pukk nyomában a jégen, nem nézve se jobbra, se balra, nem törődve a rémülten félreugró nagymamákkal, sem a pálya szélén bámészkodó felnőttekkel.

Telente összébb húzódott a világ, esténként vendégek jöttek, kávé mellett folyt a profán világmegváltás. És nem voltak még titkok és nem volt szégyellnivaló, azok később jöttek, a felnőtté válás során. Apróságok, amikről nem lehet beszélni, nincs meg hozzá a nyelv, kis dolgok, amiknek az iszonyata kimondva semmivé lenne, de éppen ez a lényeg, hogy nem lehet kimondani. Félreértések és piti árulások, meg a hirtelen napfényre bukó mélytengeri hit, a másként megélt igazság, amit addig eltakartak a hömpölygő mindennapok barátságos fecsegésének zavaros áramlatai. Az első becsmérlő szó és a nyomában járó rémület, a várakozás az apokalipszisre, ami akkor, először elmaradt, pedig megítéltük felebarátunkat, mégsem nyílt meg alattunk a kénköves pokol, aztán megítéltük másodszor is, és ahogy egyre élesedtek a kontúrok, úgy vált lassan második természetünkké, az összetartozás és elkülönülés eszközévé az ítélkezés, meghúztuk a demarkációs vonalakat ők és mi között, elindulva a felnőttség magánya felé.”

Bárczi Zsófia: Tulajdonképpen című írása teljes terjedelemben az Új Szó oldalán olvasható.